2. Rész - Minden más lesz

A részhez ajánlott dal: Getaway Car

Emlékszem a napra, mikor úgy döntöttem, magam mögött hagyok mindent. Az érettségi utáni nyáron történt, pont azután, hogy Elizabeth, a nevelőanyám beadta a jelentkezési papírokat a nevemben az ország legnevesebb egyetemeire. Őszintén szólva sosem érdekelt a tanulás, de mikor az évzárón fent álltam a színpadon, és hallgattam, ahogy Aria elmondja a ballagási beszédet, valami megváltozott bennem. Nem tudtam, hogy a nagyterem falára függesztett hatalmas világtérkép, a füllesztő meleg, vagy a lány lélekemelő szavai okozták, de valahogy rám tört a vágy, hogy végre elmehessek innen. Nem is otthonról vágytam el, sokkal inkább a célok voltak fontosak: a sivatagok, az óceán, az egekig törő hegységek... Tudtam, hogy valamikor majd elindulok, és talán sosem jövök haza. 

A végleges elhatározás azonban csak a nyár végén fogalmazódott meg bennem. Aria és én a trabantom motorháztetejére dőlve figyeltük a kiszáradt mezőt. A kocsit igazából az akkori baráti társaságunk közösen használta, mivel tudtam, hogy a családom sosem engedne el sehova egy ilyen lepukkant járgánnyal. Azonban erre a célra tökéletesen megfelelt: hazaszállítani a néha részeg haverokat, lehúzott ablakokkal száguldani a kihalt utakon, vagy épp elhozni Aria-t egy ilyen estén, mint a mai. Ez a lány volt az első igazi szerelmem, az első személy, akit egyszerűen le akartam nyűgözni. Nem tudtam, meddig tart majd a kapcsolatunk, vagy hogyan fog végződni, de abban biztos voltam, hogy meg akarom élni minden egyes pillanatát.

Aznap este sem beszéltünk, csak bámultuk, ahogy a lemenő Nap a búzamezőt súrolja, majd végleg eltűnik a dombok mögött.

- Lépjünk le innen. - szólaltam meg hirtelen. Már régóta el akartam neki mondani, hogy nem maradhatok itt többé. Nem akartam egyetemre menni, utazni akartam, bejárni a világot. Vele az oldalamon. 

Aria azonban sokáig hallgatott. Egy száraz fűszálat rágcsált, tekintete az égre meredt.

- Hogy érted? - kérdezte hosszú várakozás után. Nem nézett rám, és ha nem ismertem volna olyan jól, azt hittem volna, nem is érdekli a dolog. De én tudtam, hogy a hangjából sokkal inkább idegesség szűrődik, mint érdektelenség. 

- Utazzunk el együtt. - én támaszkodtam fel elsőnek. Még mindig a kocsira dőlve pillantottam Aria-ra, aki erre szintén a szemembe nézett. - Annyi minden van a világon, amit látnunk kellene! A nyáron rengeteg időt töltöttem azzal, hogy utánanézzek a dolognak, és annyi lehetőségünk van! Nem kellene sehol letelepednünk, csak körbeutaznánk a földet. Te reggelente írhatnál Párizs utcáin a kávéházakban, vagy azon a hegytetőn, amelyiken csak akarsz. Csak ketten lennénk, semmi kötelezettség, semmi szabály. Először csak kipróbálnánk magunkat... Ha sietünk, még ősszel elindulhatunk! Csak a Föld, te, én, és egy év!
Aria nem felelt. Lassan felállt, és egyetlen mozdulattal kinyitotta a kocsi ajtaját. Nem kellett semmit mondania, követtem, és beültem a vezető oldali ülésre. Egy pillanatig némán ült, majd átadta nekem a kezében szorongatott papírdarabot.
Már akkor összeszorult a gyomrom, mikor megláttam a díszes pecsétet. Óvatosan felbontottam a levelet, és olvasni kezdtem.
Sosem éreztem még olyat, mint akkor. Bárhogy is forgattam a levelet, ugyanaz állt benne: Aria Brown kisasszony, örömmel értesítjük, hogy felvételt nyert irodalmi kurzusunkra. Madrid, Spanyolország.
Elárulva éreztem magam. Nem arról volt szó, hogy ne örültem volna a sikerének, hiszen tudtam, hogy egyszer úgyis eljön ez a nap. De akkor és ott úgy fájt, mint még talán semmi sem. Mikor Aria és én megtettük az első lépéseket egymás felé, kimondtunk egy ígéretet, hogy soha nem hagyjuk magára a másikat.
Mindkettőnknek megvoltak a magunk vágyai, és ezt a másik is tudta. Talán az ígéret hamisságával is tisztában voltunk, de én mindennél jobban akartam, hogy ezek a szavak töretlenek maradjanak.
- Elmész? - kérdeztem ridegen. A percekkel ezelőtt köztünk ülő bizalmas hangulat semmivé foszlott, helyére pedig valami fájó csalódottság telepedett.
- Ez egy nagyon ígéretes képzés. A legjobb esélyem, ha bármit is el akarok érni...
- De Madridban! - kiáltottam fel indulatosan. Aria összerezzent, így megpróbáltam lenyugodni. - Mennyi idő?
- Én... - beharapta az ajkát, én pedig éreztem, hogy nem akarom hallani a választ. Mégis tudnom kellett.
- Mennyi idő?
- Négy év. - szavaira megfagyott köztünk a levegő. Aria lesütötte a szemét, én pedig megfeszített állkapoccsal fordultam az ablak felé.
Terveim voltak. Terveim voltak vele. Sosem mertem volna neki őszintén bevallani, de nagyon akartam, hogy rábólintson az utazásra. Nem tudtam, mit kezdek majd, ha nemet mond, de biztosan kitaláltam volna valamit. Kitaláltunk volna valamit.
- Miért nem mondtad el? - sértetten fordultam újra felé. Arcáról minden vidámság eltűnt.
- Én csak... féltem. - utolsó szava sokáig kettőnk között lebegett. Ez a kifejezés olyan jelentést takart számunkra, amit csakis mi érthettünk. Egyikünk sem szerette használni, így a szó csak legvégső esetben lett hangosan is kimondva. Egyikünk sem szerette bevallani, hogy fél.
Ez akkor beindított valami vészriadót, és én hang nélkül léptem a gázra. Egyikünk sem szólalt meg, amíg el nem értük Aria-ék házát.
- Nem foglak lebeszélni. - jelentettem ki határozottan. Leállítottam a motort, és addig bámultam, míg kénytelen volt a szemembe nézni. Jól tudtam, hogyha elutazik, a kapcsolatunknak semmi esélye. Egyikünk sem volt az a személy, aki képes lett volna sokáig kibírni a másik nélkül, így a távkapcsolat soha nem merülhetett fel. De akkor még láttam egy apró reménysugarat, amit muszáj volt megragadnom. - Tudom, hogy ez az álmod. Hogy ez a vágyad. Tudom, hogy szeretsz írni. De azt is tudom, hogy engem is szeretsz. - szünetet tartottam, és megszorítottam a kezét. - Megvannak a magad lehetőségei, de meg kell értened, hogy ha te választasz, nekem is választanom kell. Tudod, hogy szeretnék utazni. De azt is tudod, hogy szeretnék veled maradni. De ha te döntesz, én is dönteni fogok. Ha maradsz, én is maradok. Vállalom, hogy akár tehénkereskedő is leszek, és olyan unalmas életet fogunk élni együtt, amit még a város öregasszonyai sem láttak soha. Unalmas élet lesz, de együtt fogjuk leélni. - mindketten a könnyeinkkel küszködtünk. Aria arcán akkor gördült le az első könnycsepp. Óvatosan felemeltem a kezem, és letöröltem. Szomorú mosoly jelent meg az arcán, akár csak az enyémen. De végül erőt vettem magamon, és kimondtam a lényeget. - De ha te elmész, nem várhatod el tőlem, hogy itt maradjak.
Hosszú csönd. Óráknak tűnő percekig ültünk egymással szemben. De akkor már mindketten tudtuk, hogy valaminek itt most vége.
- Tudom. - suttogta Aria, majd elengedte a kezem. Kiszállt a kocsiból, és lassan besétált a házba. Végignéztem, ahogy fény gyúl a szobájában, majd mikor leoltotta a villanyt, én is elindultam.
Mondhatnám, hogy Aria döntése volt az egész. Hazudhatnék, hajtogathatnám, hogy csak rajta múlt, de akkor este mindketten választottunk. Az egyik szerelmünket egy másikért.

Ezután napokig nem kerestük egymást. Ő is készült a jövőjére, ahogy én is. A nyárból maradt időmet azzal töltöttem, hogy részletesen utánanéztem mindennek, amit csak tudnom kellett, októberig pedig megszereztem az összes szükséges védőoltást is. Még a nevelőszüleimet is sikerült meggyőznöm, hogy adjanak nekem pár évet, mialatt felnőhetek. Tudtam, hogy belemennek majd, mert tisztában voltam vele, hogy nem egy felforrt vérű, szoknyavadász kamaszt akarnak fiuknak. Sokszor gondoltam rá, hogy Aria-val találhatnánk-e valami köztes megoldást, de fölösleges volt hitegetnem magam. Én nem akartam lehorgonyozni Spanyolországban, Aria viszont már eldöntötte, hogy odamegy. Meghoztunk egy döntést, akkor is, ha fájt feláldozni érte valami fontosat. Egy rövid ideig azt hittem, az elválásunk megpecsételi majd az összes utazásomat.
De az érzést, mikor ősz végén felszállt velem a gép, sosem fogom elfelejteni. Lassan emelkedett fel a földről, mintha egyesével kellene elvágnia minden kötelet, ami a talajhoz láncolja. Repültem már máskor is, de ez most valami más volt. Mintha a gép elszakítaná az én megmaradt kötelékeimet is, és soha többet nem kellene a repülőtéren ácsorgó barátaimra néznem. A szomorúan mosolygó srác felé, akit lassan bátyámnak tekintettem. Akiről tudtam, hogy ugyan az eltűnésem sokáig fájni fog neki, de túléli. Talán ő is elmegy majd, és új életet kezd. Ő meglesz nélkülem.
De ott állt Aria is. Tudtam, hogy csak miattam késleltette az érkezését Spanyolországba. Ott állt nem messze a repülőtér szélétől, de tisztán láttam az arcát. Ahogy a hideg őszi szél feltámadt, összehúzta magán a kabátját. Ott volt, teljes valójában, és úgy tekintett a messzeségbe, mint aznap, mikor megismertem. Egy pillanatra lehunytam a szemem, és elképzeltem, milyen lehetett volna az életünk, ha minden máshogy alakul. Talán egyszer még meg is kértem volna a kezét. Az is lehet, hogy egy idő után megelégeltük volna a másikat, és elváltak volna útjaink. De talán még annak is jobban örültem volna. Hiszen egy szerelemnek akkor kell véget vetni, mikor kihunyt a szikra, és nem akkor, mikor a legjobban lángol, nem igaz?
A tekintetemet az előttem lévő ülés háttámlájára szegeztem, és megfigyeltem minden kis foltot, vagy szakadást rajta. Csak akkor mertem újra kinézni az ablakon, mikor már tudtam, hogy magasan a föld fölött szállunk. Alattam terült el egész eddigi életem története: a város, ahol felnőttem, ahol az lettem, aki vagyok, a domboldalak, ahonnan be lehetett látni az egész területet, és a szikár búzamezők, ahonnan annyi kedves emléket őriztem. Tudtam, hogy ezt most mind magam mögött kell hagynom. És valamilyen oknál fogva ez megnyugtató érzéssel töltött el. Tudtam, hogy meg fogom őrizni az otthonom emlékét, de most új fejezetet nyitok. Az a repülő tiszta lapot adott nekem. Lehetőséget, hogy újrakezdjem. Hogy végre úgy folytassam az életemet, ahogy mindig is akartam.

Ugyanezt éreztem lassan öt évvel később is, a főváros kikötőjében állva. A hatalmas óceánjáró előtt toporogva még egyszer a hátam mögé tekintettem. A fák lombjai fölött még mindig kilátszott a kórház épülete, amit csupán órákkal ezelőtt hagytam el.
- Készen állsz újra elindulni? - lépett mellém Aria mosolyogva. Miután megkeresett, újra hetekig tartott, míg megterveztük az utat. Ugyan voltak még vakfoltok az útinaplónkban, de nagy vonalakban már tisztában voltunk az állomásokkal.
- Ezúttal minden más. - megráztam a fejem. Ugyanazt éreztem, mint akkor, mikor először útnak indultam, de most teljesen más volt a történet, amit magam mögött hagytam. Ezúttal nem reményekkel telve, hanem remény után kutatva indultam útnak. Már nem akartam megtanulni élni, csak élni akartam. Megélni minden percet, minden egyes pillanatot, ami még maradt nekem.
- Ezúttal minden más is lesz. - suttogta Aria, mire bólintottam, és halkan megismételtem.
Tudtam, miről beszél. Éreztem, hogy valóban így lesz. Hogy most más lesz. Még nem tudtam, hogy jóra fordul minden, vagy a mostaninál is rosszabb helyzetbe kerülök, csak abban voltam biztos:
- Minden más lesz...