3. Rész - Úticél: Róma, Olaszország

A részhez ajánlott dal: Start of Time

- Még mindig nem hiszem el, hogy kifogtuk ezt a masinát! - Aria ámuldozva állt a hajó csarnokának közepén. A pénz egyike volt a nevelőcsaládom vagyonából származó előnyöknek. Bár soha nem igazán dicsekedtem vele, és általában fapados járatokat választottam, olyan kevés óceánjáró közlekedik Argentína és Európa között, hogy Aria csak pár lehetőséget talált. Na és persze az is közrejátszott, hogy nem volt ez egy vacak kis csónak. Sőt, itt bóklászva többször elgondolkodtam rajta, hová is kerültünk.
- Azt hittem, ezek csak a filmekben léteznek. - szólalt meg hirtelen a kórház megbízása által velünk utazó nővér, Candelaria. Valójában semmi személyes problémám nem volt Cande-vel, de mikor Dr. Fisher közölte, hogy nem utazhatok kíséret nélkül, kedvem lett volna fejjel a falnak rohanni. Először azt hittem, a nyakunkba sóznak valami tapasztalt alkalmazottat, akit legalább a hegymászások, és egyéb megerőltető elfoglaltságok alatt távol tarthatok magamtól, ehelyett azonban Cande utazott velünk. Persze érthető volt, hiszen talán ő az egyetlen nővér, akinek nincsenek szoros kötelezettségei a kórházban, fiatalkora ellenére mégis képes elbánni egy rohangáló halálraítélttel.
Miután megkerestük a kabinjainkat, és elfogyasztottuk a vacsorát, úgy döntöttünk, körbejárjuk a hajót. Mivel Candelaria közölte, hogy fáradt, és nem jön velünk, Aria-val ketten indultunk el.
- És, hátrahagytál valakit Spanyolországban? - kérdeztem hirtelen. Mielőtt elindultunk, megfogadtam magamnak, hogy nem fogom a madridi múltjáról faggatni őt, ahogy azonban a fedélzeten sétáltunk, muszáj voltam rákérdezni. Hirtelen úgy éreztem, tudnom kell, hogyan kezdett új életet.
- Biztos vagy benne, hogy ezt meg kell beszélnünk? - hirtelen elkomorodott, és lesütötte a szemét. Ha biztos lennék benne, hogy ő ugyanaz az Aria, aki régen volt, most meg tudnám mondani, hogy hiányzik-e neki Spanyolország. De jelenleg fogalmam sem volt, hogy ismerem-e őt egyáltalán...
Válaszolni akartam, de végül csak megrántottam a vállam.
- Tudod mit? Igenis kíváncsi vagyok. - fordultam felé újra, ezzel elállva az útját.
- Daniel... - beszívta a friss tengeri levegőt, és a szemembe nézett. - Figyelj, az én életem sem állhatott meg azon a ponton, hogy felszállt a géped...
- Az én gépem? - újra csak rám tört a vágy, hogy a szemére vessem a múlt sérelmeit, de ennek semmi értelmét nem láttam. - Ne haragudj, hülye kérdés volt.
- Igen, az volt. - bólintott Aria is. Pár percig csak álltunk ott, és hagytuk, hogy a szél továbbfújja a közénk telepedő kínos hangulatot. A következő pillanatban azonban a hajó hirtelen távolodni kezdett a parttól. Először nehézkesen mozgott, aztán a siklása egyre könnyedebbé vált. Elhagyta Buenos Aires partjait, és végül a kórház körvonalai is elmosódtak. Újra magam mögött hagyhattam mindent, és ezentúl már csak rajtam állt, hogyan tovább...

A hajó monoton ringása meg kellett volna hogy nyugtasson. Legalábbis eddig mindig így volt. Mikor régen a tengeren utaztam, a hullámok pár perc alatt álomba ringattak. Azonban már lassan két órája történt, hogy elvonultam a fülkémbe, hogy kipihenhessem magam, és még most sem sikerült elaludnom. 

Igazából az én kérésem volt, hogy repülő helyett hajóval jussunk Európába, mert valamiért azt hittem, ez majd megnyugtatja a szervezetemet. Ehelyett azonban a fejem egyre jobban hasogatott, és hányinger kerülgetett. Először sétálni akartam egyet a folyosón, de ezt az ötletet rögtön elvetettem, mikor rájöttem, hogy abban a pillanatban, ahogy kilépek a fülkéből, megjelenik a mellettem lévő kabinbok egyikéből Aria, vagy ami rosszabb, Cande. Valójában a kórteremben töltött napjaim alatt kifejezetten élveztem is a vörös hajú lány társaságát, de jelenleg szabályos időközönként adagolta belém a különféle gyógyszereket, így érthető volt, hogy nagy ívből kerültem őt. Azzal az elhatározással indultam el Argentínából, hogy ezt az egy évet úgy élem le, mintha ugyanaz az ember lennék, mint egy, vagy két éve. Ehhez pedig nem fértek hozzá a fájdalomcsillapítók és más gyógyszerek.
Őszintén szólva egyre inkább zavart a hajóút. Egyre inkább zavart, hogy fogalmam sem volt, hová megyünk. Aria közölte, hogy mielőtt nekikezdünk a megbeszélt állomások meglátogatásának, muszáj lesz valamit elhoznunk Európából. Elsősorban arra tippeltem volna, hogy Spanyolországban hagyott valamit, és vissza kell mennünk érte. Persze a dolognak semmi értelme nem volt, mégis hagytam, hogy elsőként arra utazzunk, amerre ő szeretné.
Most azonban, a kemény matracon forgolódva kezdtem egyre inkább megbánni, hogy engedtem neki. Végül mikor már egyre émelyítőbbé vált a hajó zúgása, egyedüli megoldásként azt láttam, ha sétálok egyet. Olyan halkan nyitottam ki az ajtót, ahogy csak tudtam, és amíg el nem hagytam a folyosót, szinte még levegőt sem mertem venni. Csak a kivilágított fedélzetre érve könnyebbültem meg, hogy egyik utastársamat sem vertem fel. Legalábbis pár pillanatig tényleg nyugodt voltam.
A fedélzet szinte kihaltnak volt mondható, rajtam kívül csak páran vetemedtek ilyen késői sétára. Igazából akkor kezdtem komolyan elhinni, hogy megbolondultam, mikor az egyik padon ülve megláttam a Titanic-ból jól ismert vörös hajkoronát.
- Mi a franc...? - suttogtam magam elé, mire a lány hátrafordult, bennem pedig egy pillanat alatt tudatosult, hogy nem a katasztrófafilm szereplői elevenedtek meg előttem, csak épp Candelaria sem tudott aludni. De akkor már késő volt, mert ő is észrevett engem.
- Daniel? - nézett felém hunyorogva, mire előreléptem, és leültem mellé a padra. - Azt hittem, a gyógyszer megteszi a...
- Ugye nincsen nálad? - komoran pillantottam a lányra, mire ő is felsóhajtott, és természetesebb hangnemre váltott.
- Mi a baj?
- Szétmegy a fejem... - motyogtam és tekintetemet a csillagos égre emeltem. Itt kint tisztán érezhető volt a hideg óceáni levegő, amit annyira szerettem.
- Nem értem, azt hittem, csakis miattad szállunk hajóra.
- Tudom... - Cande értetlen arckifejezését látva bólintottam. - Nem tudom mi van velem, most valahogy tényleg más lett minden.
- Egy hónapig traktálták a szervezetedet gyógyszerek ezreivel. Meg kell szoknia, hogy most csökken a segítség mértéke. - Cande úgy beszélt hozzám, mintha semmi különös nem lenne az állapotomban. Sőt, úgy beszélt, mintha az egész teljesen természetes lenne. Talán ő volt az egyetlen, aki úgy bánt velem, mintha én is emberszámba mennék. Mindenki, akivel csak találkoztam, valamilyen módon eszembe juttatta, hogy hamarosan talán vége lesz az életemnek. És mivel én minden erőmmel azon voltam, hogy eltereljem erről a gondolataimat, lassan egyre nehezebben viseltem az emberek társaságát. De Cande más volt. Nem akarta cipelni a bőröndjeimet, ha megbotlottam, nem akarta rögtön kihívni a mentőket, és nem próbált görcsösen megnevettetni, hogy az utolsó emlékeim szépek legyenek róla. És ahogy ott ültünk azon a padon, rájöttem, hogy valójában nem is bánom, hogy eljött velünk.
- Mi a baj? - miután mindketten hosszas hallgatásba burkolóztunk, Cande törte meg a csendet.
- Én csak... - már épp azon kezdtem volna gondolkodni, mit is mondjak a lánynak, hogy ne kezdjen el fölöslegesen aggódni, aztán hirtelen előtört belőlem az igazság. - Most újra elindulunk. Tudom, hogy ez még nem az "igazi" utazás, de nekem már most szétrobban a fejem, és legszívesebben a padlón fetrengve szenvednék. Én igazából aggódom, hogy mi lesz, ha ez nem múlik el? Ha új emlékeket szerzek ugyan, de ezek mindegyike tele lesz... fejfájással... - fáradtan felnevettem, majd az arcomat a tenyerembe temettem. Utólag megbántam hogy ilyen gyorsan kifakadtam. Ugyan nem mondtam ki, és magamnak sem mertem volna bevallani, de a hangomból tisztán kivehető volt, hogy félek.
- Figyelj Daniel... - a kezét a vállamra fektette, és nagy levegőt vett. - Én elmondtam, hogy mit gondolok az állapotodról, de az nem szentírás, nővér vagyok, nem jós. Lehet, hogy a fájdalom nem múlik majd el egyáltalán...
- Ez most lelkesítésnek indult? - felnevettem, mire Cande is ugyanígy tett.
- Arra akartam kilyukadni, hogy még a tengerbe vetheted magad, és úszhatsz egészen Argentínáig, vissza a kórházba. - az előttünk hullámzó sötétkék, szinte fekete víztömegre pillantva a helyzet tényleg nem tűnt annyira vészesnek. Végül is feküdhetnék a kórházi ágyon is, az ablakon át fürkészve a sötét égboltot, ehelyett itt vagyok, az Atlanti-óceánon hajózva.
Bólintottam, és egy pillanatra még úgy is éreztem, hogy a fájdalom kissé alábbhagy.
- És veled mi a helyzet? - kérdeztem hirtelen. - Úgy értem, arra a részre gondolok, hogy itt ejtőzöl a fedélzeten ilyen későn, nem pedig arra, hogy többszáz kilométerre az otthonodtól, úton vagy egy lánnyal, aki valamilyen októl fogva jelenleg úgy hiszi, hogy még a világot is megválthatja, és egy haldokló szerencsétlennel. Bár igazából az egészet megmagyarázhatnád...
- Nem hiszem, hogy Buenos Aires-t az otthonomnak mondhatnám. - megrántotta a vállát, és ő is a távolba meredt.
- Ezt hogy érted?
- Van munkám, van lakásom, vannak barátaim, de semmi különös... Mármint, a kislányok általában hercegnők akarnak lenni, néhányan esetleg első női elnökként szeretnének kitűnni... én csak.. nyomot akartam hagyni magam után. És ebben eddig nem igazán haladok jól. Kellett egy új kezdet... érted? - rám emelte a tekintetét, én pedig bólintottam.
- Igen, azt hiszem sejtem... - mosolyodtam el. Még sokáig ültünk azon a padon. Egyikünk sem szólt semmit, csak bámultuk a tengert. Végül én álltam fel először.
- Azt hiszem, megpróbálkozom az alvással újra. - Cande biccentett, én pedig elindultam a folyosó irányába. Mikor azonban elértem a bejáratot, visszafordultam, és odakiáltottam Cande-nek:
- Nem tudod, hová megy a hajó? - miután Aria hosszas unszolásra sem adott választ, az egyetlen személy, akinek feltehettem ezt a kérdést, a padon üldögélő lány volt.
- Olaszországba. Róma felé, azt hiszem. - a szavai hallatán egy pillanatra úgy éreztem, a szívem kihagy egy ütemet. Mert abban a pillanatban már tudtam, mit akar Aria Európában.  Tudtam, hogy mi az, ami nélkül nem kezdhetjük el az utazást. Hogy ki az, aki nélkül nem indulhatunk el. És a válasz egyáltalán nem tetszett...

2. Rész - Minden más lesz

A részhez ajánlott dal: Getaway Car

Emlékszem a napra, mikor úgy döntöttem, magam mögött hagyok mindent. Az érettségi utáni nyáron történt, pont azután, hogy Elizabeth, a nevelőanyám beadta a jelentkezési papírokat a nevemben az ország legnevesebb egyetemeire. Őszintén szólva sosem érdekelt a tanulás, de mikor az évzárón fent álltam a színpadon, és hallgattam, ahogy Aria elmondja a ballagási beszédet, valami megváltozott bennem. Nem tudtam, hogy a nagyterem falára függesztett hatalmas világtérkép, a füllesztő meleg, vagy a lány lélekemelő szavai okozták, de valahogy rám tört a vágy, hogy végre elmehessek innen. Nem is otthonról vágytam el, sokkal inkább a célok voltak fontosak: a sivatagok, az óceán, az egekig törő hegységek... Tudtam, hogy valamikor majd elindulok, és talán sosem jövök haza. 

A végleges elhatározás azonban csak a nyár végén fogalmazódott meg bennem. Aria és én a trabantom motorháztetejére dőlve figyeltük a kiszáradt mezőt. A kocsit igazából az akkori baráti társaságunk közösen használta, mivel tudtam, hogy a családom sosem engedne el sehova egy ilyen lepukkant járgánnyal. Azonban erre a célra tökéletesen megfelelt: hazaszállítani a néha részeg haverokat, lehúzott ablakokkal száguldani a kihalt utakon, vagy épp elhozni Aria-t egy ilyen estén, mint a mai. Ez a lány volt az első igazi szerelmem, az első személy, akit egyszerűen le akartam nyűgözni. Nem tudtam, meddig tart majd a kapcsolatunk, vagy hogyan fog végződni, de abban biztos voltam, hogy meg akarom élni minden egyes pillanatát.

Aznap este sem beszéltünk, csak bámultuk, ahogy a lemenő Nap a búzamezőt súrolja, majd végleg eltűnik a dombok mögött.

- Lépjünk le innen. - szólaltam meg hirtelen. Már régóta el akartam neki mondani, hogy nem maradhatok itt többé. Nem akartam egyetemre menni, utazni akartam, bejárni a világot. Vele az oldalamon. 

Aria azonban sokáig hallgatott. Egy száraz fűszálat rágcsált, tekintete az égre meredt.

- Hogy érted? - kérdezte hosszú várakozás után. Nem nézett rám, és ha nem ismertem volna olyan jól, azt hittem volna, nem is érdekli a dolog. De én tudtam, hogy a hangjából sokkal inkább idegesség szűrődik, mint érdektelenség. 

- Utazzunk el együtt. - én támaszkodtam fel elsőnek. Még mindig a kocsira dőlve pillantottam Aria-ra, aki erre szintén a szemembe nézett. - Annyi minden van a világon, amit látnunk kellene! A nyáron rengeteg időt töltöttem azzal, hogy utánanézzek a dolognak, és annyi lehetőségünk van! Nem kellene sehol letelepednünk, csak körbeutaznánk a földet. Te reggelente írhatnál Párizs utcáin a kávéházakban, vagy azon a hegytetőn, amelyiken csak akarsz. Csak ketten lennénk, semmi kötelezettség, semmi szabály. Először csak kipróbálnánk magunkat... Ha sietünk, még ősszel elindulhatunk! Csak a Föld, te, én, és egy év!
Aria nem felelt. Lassan felállt, és egyetlen mozdulattal kinyitotta a kocsi ajtaját. Nem kellett semmit mondania, követtem, és beültem a vezető oldali ülésre. Egy pillanatig némán ült, majd átadta nekem a kezében szorongatott papírdarabot.
Már akkor összeszorult a gyomrom, mikor megláttam a díszes pecsétet. Óvatosan felbontottam a levelet, és olvasni kezdtem.
Sosem éreztem még olyat, mint akkor. Bárhogy is forgattam a levelet, ugyanaz állt benne: Aria Brown kisasszony, örömmel értesítjük, hogy felvételt nyert irodalmi kurzusunkra. Madrid, Spanyolország.
Elárulva éreztem magam. Nem arról volt szó, hogy ne örültem volna a sikerének, hiszen tudtam, hogy egyszer úgyis eljön ez a nap. De akkor és ott úgy fájt, mint még talán semmi sem. Mikor Aria és én megtettük az első lépéseket egymás felé, kimondtunk egy ígéretet, hogy soha nem hagyjuk magára a másikat.
Mindkettőnknek megvoltak a magunk vágyai, és ezt a másik is tudta. Talán az ígéret hamisságával is tisztában voltunk, de én mindennél jobban akartam, hogy ezek a szavak töretlenek maradjanak.
- Elmész? - kérdeztem ridegen. A percekkel ezelőtt köztünk ülő bizalmas hangulat semmivé foszlott, helyére pedig valami fájó csalódottság telepedett.
- Ez egy nagyon ígéretes képzés. A legjobb esélyem, ha bármit is el akarok érni...
- De Madridban! - kiáltottam fel indulatosan. Aria összerezzent, így megpróbáltam lenyugodni. - Mennyi idő?
- Én... - beharapta az ajkát, én pedig éreztem, hogy nem akarom hallani a választ. Mégis tudnom kellett.
- Mennyi idő?
- Négy év. - szavaira megfagyott köztünk a levegő. Aria lesütötte a szemét, én pedig megfeszített állkapoccsal fordultam az ablak felé.
Terveim voltak. Terveim voltak vele. Sosem mertem volna neki őszintén bevallani, de nagyon akartam, hogy rábólintson az utazásra. Nem tudtam, mit kezdek majd, ha nemet mond, de biztosan kitaláltam volna valamit. Kitaláltunk volna valamit.
- Miért nem mondtad el? - sértetten fordultam újra felé. Arcáról minden vidámság eltűnt.
- Én csak... féltem. - utolsó szava sokáig kettőnk között lebegett. Ez a kifejezés olyan jelentést takart számunkra, amit csakis mi érthettünk. Egyikünk sem szerette használni, így a szó csak legvégső esetben lett hangosan is kimondva. Egyikünk sem szerette bevallani, hogy fél.
Ez akkor beindított valami vészriadót, és én hang nélkül léptem a gázra. Egyikünk sem szólalt meg, amíg el nem értük Aria-ék házát.
- Nem foglak lebeszélni. - jelentettem ki határozottan. Leállítottam a motort, és addig bámultam, míg kénytelen volt a szemembe nézni. Jól tudtam, hogyha elutazik, a kapcsolatunknak semmi esélye. Egyikünk sem volt az a személy, aki képes lett volna sokáig kibírni a másik nélkül, így a távkapcsolat soha nem merülhetett fel. De akkor még láttam egy apró reménysugarat, amit muszáj volt megragadnom. - Tudom, hogy ez az álmod. Hogy ez a vágyad. Tudom, hogy szeretsz írni. De azt is tudom, hogy engem is szeretsz. - szünetet tartottam, és megszorítottam a kezét. - Megvannak a magad lehetőségei, de meg kell értened, hogy ha te választasz, nekem is választanom kell. Tudod, hogy szeretnék utazni. De azt is tudod, hogy szeretnék veled maradni. De ha te döntesz, én is dönteni fogok. Ha maradsz, én is maradok. Vállalom, hogy akár tehénkereskedő is leszek, és olyan unalmas életet fogunk élni együtt, amit még a város öregasszonyai sem láttak soha. Unalmas élet lesz, de együtt fogjuk leélni. - mindketten a könnyeinkkel küszködtünk. Aria arcán akkor gördült le az első könnycsepp. Óvatosan felemeltem a kezem, és letöröltem. Szomorú mosoly jelent meg az arcán, akár csak az enyémen. De végül erőt vettem magamon, és kimondtam a lényeget. - De ha te elmész, nem várhatod el tőlem, hogy itt maradjak.
Hosszú csönd. Óráknak tűnő percekig ültünk egymással szemben. De akkor már mindketten tudtuk, hogy valaminek itt most vége.
- Tudom. - suttogta Aria, majd elengedte a kezem. Kiszállt a kocsiból, és lassan besétált a házba. Végignéztem, ahogy fény gyúl a szobájában, majd mikor leoltotta a villanyt, én is elindultam.
Mondhatnám, hogy Aria döntése volt az egész. Hazudhatnék, hajtogathatnám, hogy csak rajta múlt, de akkor este mindketten választottunk. Az egyik szerelmünket egy másikért.

Ezután napokig nem kerestük egymást. Ő is készült a jövőjére, ahogy én is. A nyárból maradt időmet azzal töltöttem, hogy részletesen utánanéztem mindennek, amit csak tudnom kellett, októberig pedig megszereztem az összes szükséges védőoltást is. Még a nevelőszüleimet is sikerült meggyőznöm, hogy adjanak nekem pár évet, mialatt felnőhetek. Tudtam, hogy belemennek majd, mert tisztában voltam vele, hogy nem egy felforrt vérű, szoknyavadász kamaszt akarnak fiuknak. Sokszor gondoltam rá, hogy Aria-val találhatnánk-e valami köztes megoldást, de fölösleges volt hitegetnem magam. Én nem akartam lehorgonyozni Spanyolországban, Aria viszont már eldöntötte, hogy odamegy. Meghoztunk egy döntést, akkor is, ha fájt feláldozni érte valami fontosat. Egy rövid ideig azt hittem, az elválásunk megpecsételi majd az összes utazásomat.
De az érzést, mikor ősz végén felszállt velem a gép, sosem fogom elfelejteni. Lassan emelkedett fel a földről, mintha egyesével kellene elvágnia minden kötelet, ami a talajhoz láncolja. Repültem már máskor is, de ez most valami más volt. Mintha a gép elszakítaná az én megmaradt kötelékeimet is, és soha többet nem kellene a repülőtéren ácsorgó barátaimra néznem. A szomorúan mosolygó srác felé, akit lassan bátyámnak tekintettem. Akiről tudtam, hogy ugyan az eltűnésem sokáig fájni fog neki, de túléli. Talán ő is elmegy majd, és új életet kezd. Ő meglesz nélkülem.
De ott állt Aria is. Tudtam, hogy csak miattam késleltette az érkezését Spanyolországba. Ott állt nem messze a repülőtér szélétől, de tisztán láttam az arcát. Ahogy a hideg őszi szél feltámadt, összehúzta magán a kabátját. Ott volt, teljes valójában, és úgy tekintett a messzeségbe, mint aznap, mikor megismertem. Egy pillanatra lehunytam a szemem, és elképzeltem, milyen lehetett volna az életünk, ha minden máshogy alakul. Talán egyszer még meg is kértem volna a kezét. Az is lehet, hogy egy idő után megelégeltük volna a másikat, és elváltak volna útjaink. De talán még annak is jobban örültem volna. Hiszen egy szerelemnek akkor kell véget vetni, mikor kihunyt a szikra, és nem akkor, mikor a legjobban lángol, nem igaz?
A tekintetemet az előttem lévő ülés háttámlájára szegeztem, és megfigyeltem minden kis foltot, vagy szakadást rajta. Csak akkor mertem újra kinézni az ablakon, mikor már tudtam, hogy magasan a föld fölött szállunk. Alattam terült el egész eddigi életem története: a város, ahol felnőttem, ahol az lettem, aki vagyok, a domboldalak, ahonnan be lehetett látni az egész területet, és a szikár búzamezők, ahonnan annyi kedves emléket őriztem. Tudtam, hogy ezt most mind magam mögött kell hagynom. És valamilyen oknál fogva ez megnyugtató érzéssel töltött el. Tudtam, hogy meg fogom őrizni az otthonom emlékét, de most új fejezetet nyitok. Az a repülő tiszta lapot adott nekem. Lehetőséget, hogy újrakezdjem. Hogy végre úgy folytassam az életemet, ahogy mindig is akartam.

Ugyanezt éreztem lassan öt évvel később is, a főváros kikötőjében állva. A hatalmas óceánjáró előtt toporogva még egyszer a hátam mögé tekintettem. A fák lombjai fölött még mindig kilátszott a kórház épülete, amit csupán órákkal ezelőtt hagytam el.
- Készen állsz újra elindulni? - lépett mellém Aria mosolyogva. Miután megkeresett, újra hetekig tartott, míg megterveztük az utat. Ugyan voltak még vakfoltok az útinaplónkban, de nagy vonalakban már tisztában voltunk az állomásokkal.
- Ezúttal minden más. - megráztam a fejem. Ugyanazt éreztem, mint akkor, mikor először útnak indultam, de most teljesen más volt a történet, amit magam mögött hagytam. Ezúttal nem reményekkel telve, hanem remény után kutatva indultam útnak. Már nem akartam megtanulni élni, csak élni akartam. Megélni minden percet, minden egyes pillanatot, ami még maradt nekem.
- Ezúttal minden más is lesz. - suttogta Aria, mire bólintottam, és halkan megismételtem.
Tudtam, miről beszél. Éreztem, hogy valóban így lesz. Hogy most más lesz. Még nem tudtam, hogy jóra fordul minden, vagy a mostaninál is rosszabb helyzetbe kerülök, csak abban voltam biztos:
- Minden más lesz...