Életjel

Sziasztok!

Nem tudom, figyelte-e valaki az utóbbi hónapokban a blogot, de ha igen, láthatta, hogy egy kis ideig törölve lett. Mégis, a sztori annyira a szívemhez nőtt,  hogy úgy döntöttem, hogy folytatom a történetet Daniel haláltusájáról.  Ahogy láthatjátok, a cím a Repülj velem-ről Egy életen át-ra változott, mert úgy éreztem, ez jobban passzol majd a sztorihoz. A design is megújult, és a saját művem került föl, remélem elnyeri a tetszéseteket! 

Valami katyvasz persze megint történt az újítás közben, így minden fejezetet újra ki kellett tennem. Akinek kedve támad, olvassa csak vissza, remélem most is tetszeni fog nektek! Persze, ha esetleg kedve támadna, valami újabb komit is pötyöghetne a részek alá, mert Panna drága bénaságában azokat is kitörölte :'D

Ezen kívül a szereplők is megújultak, aki szeretné, nézze meg őket!

A részeket igyekszem hozni idővel, remélem, újra megjön majd a kedvetek hozzájuk!:)

Addig is nagy ölelés mindenkinek:  Panna

1. Rész - Egy életen át 2/1

A részhez ajánlott dal: Hold on

Daniel

Meredten bámultam kifelé az ablakon. Az eső zuhogott, a cseppek monotonon peregtek. A kórtermet fertőtlenítő szaga töltötte meg. Egy nővér az infúziómat cserélte éppen. A puha takaró alól egy cső lógott ki, az oldalamba volt kötve, hogy így is megfigyelhessenek. Már nem érdekelt. Megszoktam. Egy hónap bőven elég arra, hogy egy erős, jókedvű kalandorból vézna, gyenge beteget csináljon. Dr. Fisher, az orvosom lépett be a kórtermembe, és egy papírról olvasni kezdte a legutóbbi jelentésemet. Csak annyit csíptem el, nem javult, vagy a szervezet a gyógyszerre nem reagált... Ez a harmadik kezelés volt, amit bevállaltam, a harmadik, ami kudarcba fulladt.

- Megpróbálkozunk egy új technológiával, rendben, Daniel, fiam! - kérdezte összeráncolt szemöldökkel. - Ez viszonylag hamar kiderül,  hogy is hat, mert csupán egy műtét, és a szervezetnek rögtön reagálnia kell valahogy. Értesz, Daniel? Hallasz engem? Daniel, jól érzed magad?

- Semmi bajom nincsen... - mondtam komoran. - Legalábbis semmi új.

- Nézd, Daniel, megteszünk mindent, amit lehet, érted? Ne aggódj! - megértően rám nézett, majd szemüvegét visszatolva az orrnyergére, beletúrt ősz hajába.

- Biztosan nincs senki, akit ide hívhatnánk melléd? - hangja aggodalmat sugárzott. Némán megráztam a fejem. Apám régen elhagyott minket, az egyetlen testvérem Londonban él, távol Buenos Airestől, anyám pedig évek óta meghalt. Egyedül maradtam. A nevelő szüleim, egy gazdag pár valahol a hatalmas palotájukban ülnek, és arra sem méltattak, hogy egynél többször meglátogassanak.

Dr. Fisher bólintott, majd mélyen elmerülve a gondolataiban, távozott. Kisvártatva halk kopogásra lettem figyelmes, majd az ajtó kitárult, és egy kontyolt hajú nővér lépett be.

- Hogy vagy ma, Daniel? - kérdezte zavartan. Nem értettem a hirtelen idegességét, így intettem, és próbáltam az arcát fürkészni.

- Jött hozzád valaki. - kijelentésére óriási meglepetés ért. Ugyan ki látogatott volna meg?

- Hogy hívják? - próbáltam nem feszültnek tűnni, de valahogy most nem ment. Az ajtó kis üvegablakán keresztül próbáltam észrevenni a titokzatos látogatóm.

- Azt mondja, fontos ügyben jött hozzád. - abban a pillanatban láttam meg egy fiatal lány finom vonásait, ahogy az ajtó elé lépett. Arca vonásaiból az ember arra következtetne, mindig mosolyog, középhosszú, barna haja kecsesen omlott vállára. Az első kérdés, ami felmerült bennem, az volt: Mit keresne nálam egy ilyen lány? Egy haldokló fiú miért érdekelne egy idegen embert? Talán egy hírcsatorna tudósítója, és kifogytak a sztorikból, ezért egy szerencsétlen nyomorult kell nekik ahhoz, hogy feldobják a műsorukat. A legnagyobb probléma azonban az volt, hogy első pillantásra felismertem őt.

- Beengedhetem? - kérdezte a nővér, én pedig lassan bólintottam. Egyre jobban érdekelt, miért áll a lány most az ajtó előtt. A nővér kinyitotta azt, és halvány mosollyal végig mérte őt, majd kilépett a folyosóra. A szobába egy pillanatig senki nem tette be a lábát, aztán kis idő múlva végre a látogatóm belépett. Lassan rám emelte a tekintetét. Ajkán mosoly játszott, de ahogy megpillantotta a csöveket, és meghallotta a gépek pittyegését, szánakozóan, aggódva nézett rám.

- Ne haragudj, hogy csak most jöttem! - szemében megbánás tükröződött, amit sehogy sem tudtam felfogni. - Csak ma költöztem vissza Buenos Airesbe.

- Tessék? Tényleg sajnálom, de én nem... nem ismerlek! - ráztam meg a fejem. Nem akartam kimondani a nevét. Nem akartam még egyszer kimondani a nevet, amiről tudtam, hogy már a hangos kiejtésével is újra összetörné a szívemet. Szemét egy pillanatra lehunyta, az ajka megremegett.

- Én... én Aria vagyok. Aria Blume. Nem emlékszel rám Daniel? - a hangja megremegett, a szemébe könnyek szöktek, de én nem vallhattam be az igazat: hogy emlékszem minden kimondott szavára, minden pillantására, minden titkos mosolyára. - Nem emlékszel ránk?

Nagyot sóhajtva az ablakhoz sétált, és nekidöntötte a fejét. Mélyen beszívta a klórtól és más tisztítószerektől jellegzetes levegőt, próbálta visszatartani a könnyeit.

- Aria. - szólaltam meg végre. Igyekeztem felülni az ágyban, de nem nagyon sikerült a műszerek miatt. - Aria Brown. Te vagy az! - azon nyomban megpördült, és sugárzó arccal leült az ágyamra. Szemében még mindig láttam a csalódottságot, amiért azt hitte, nem tudtam, ki ő, de mosolya máris felülkerekedett.
Nem akarok kérkedni, de Aria és én a gimiben álompár voltunk. Sosem vallottam magam romantikus alkatnak, és abban sem hiszek, hogy egyetlen igaz szerelmünk létezik csak, de amit iránta éreztem, az igaz volt. Tudtam, mikor ránéztem, mikor hozzám ért éreztem minden porcikámmal azt a melegséget. Sosem volt féltékeny, és én sem, mert megbíztunk a másikban. De ő elköltözött Spanyolországba, hogy megvalósítsa az álmát, és író legyen. Nehéz korszakon voltam túl, mikor elfelejtettem őt. De túl tettem magam rajta. Legalábbis ezt hajtogattam magamnak, akkor is, mikor még a nevét sem akartam kimondani. És én is tovább léptem.
Most más volt. A lila tincsek halványabbak lettek a hajában, eltűnt a kihívó stílusa, de a mosoly, ami mindig beragyogta az arcát, most is ott volt. Sokkal felelősségteljesebben, komolyabban festett, mégis láttam benne azt a lázadót, akibe beleszerettem egyszer. Azonban kétségtelen volt, hogy abban az időszakban, amíg nem találkoztunk, felnőtt...

- Én... amint megtudtam, siettem vissza! - újra elszomorodott,  és kezét betakart lábamra helyezte. Beleborzongott minden porcikám.

- És mi van az álmoddal? Nem írsz már? - kérdeztem kissé keserűen. Zavartan a hajába túrt, és idegesen megrázta a fejét.
- Nem... E költő szeme előtt már lenyugodott a Nap. - tekintetét a földre szegezte, a szemében csalódottság látszott.
- És most, mihez kezdesz? - elkaptam a pillantását, ő pedig nagyot sóhajtva az ajkába harapott.
- Ami azt illeti, pont ezért jöttem. - nyelt egyet. Láttam rajta, hogy valami súlyos dolgot akar mondani, szinte hallottam a szíve heves dobogását is. Megszorította a kezem, és folytatta. - Mióta ismerlek, téged a repülés, az utazás vágya hajtott. Nem is vagy te Daniel Saramego, ha ágyhoz vagy kötözve. Utánanéztem a betegséged összes létező gyógymódjának, és nem volt nehéz. Tudod, miért? Mert egy sincs. - a hangja egy pillanatra elcsuklott, mintha nem tudná elhinni, hogy amit ki kellett mondani. igaz. - Én... nem akarlak így látni, már pedig el nem mozdulok innen, Daniel! Választhatsz: ebben az egy évben itt punnyadva várod, hogy az idő elteljen azzal, hogy orvosok kísérletezzenek rajtad, vagy pedig nekivágunk az ismeretlennek! Csak a Föld, te, én és egy év! Mit mondasz?

Aria gyengéden a kezemhez csúsztatta az övét. Az oly ismerős mondattal hirtelen belém fojtott minden szót. Mindent, amit akkor, vagy bármikor máskor ki akartam mondani. Csak feküdtem ott, és próbáltam levegőhöz jutni. A pulzusom talán az egekig szökött, igyekeztem mély levegőt venni. - Mit mondasz?

- Én... - próbáltam időt nyerni. Időt? Mire? - Aria, ha... ha én elmegyek, semmi esélye, hogy túlélem. Hogy valaha újra utazhatok. Hogy újra... élhetek! Hogy lehetek az a Daniel, akit... akit te nem ismersz!

- Nem... Én nem értelek. - fájdalmas arccal visszahúzta a kezét. Lassan felállt, és hátrálni kezdett. - Én tényleg nem ismerem azt a Danielt, aki vagy. Mert elmentem, ezt a szememre vetheted nyugodtan, de akár meg is értheted! Az álmom akartam megvalósítani, de visszajöttem. Visszajöttem, hogy a te álmod szépen érjen véget. Hogy az, amit te utoljára megélsz, szép legyen! Egy szép emlék, aminek szeretnék részese lenni! - nagy levegőt vett. Szünetet tartott. A mellkasa már rázkódott, igyekezett nem sírni, de az arcán legördülő könnycseppeket már nem tudta megállítani. - Azt mondod, nem ismerlek. hogy nem tudom, ki vagy. De egyet tudok rólad, Daniel Saramego! Hogy ez, nem te vagy! Hogy a te szíved lehet Afrika sivatagjaiban, vagy az Amazonas őserdeiben, de nem itt! Nem ágyhoz kötve! Azt mondod, ha elmész nincs esélyed az életre. Az utazásra. Így van? Így élsz? Mi lesz, ha nem találnak gyógyszert a méreg ellen, és azt az egy évet itt húzod le? Fekszel itt, és vagy halott abban az egy évben is, míg lehetnél velem a Föld körül? Repülhetnél, utazhatnál, bejárhatnád a világot, ha csak utoljára is!

A szememet már régen lecsuktam. Nem is mertem kinyitni, nehogy az én szememet is könnyek fedjék el. Több, mint öt évet kihagyott az életemből. Több, mint öt évre eltűnt, most pedig visszajön, és megérint a legmélyebb ponton. A szavai olyanok voltak, mintha az én belül, mélyen elfojtott érzéseim hangjai lettek volna. Nem tudtam, mit kéne tennem, mivel tudnám magam kimenteni, hiszen igaza volt. Minden mellette szólt. Utazni akartam. Mindegy hová, vagy kivel, de utazni. Elmenni. El innen, el mindentől, ami lehúz engem. Erősen markoltam az ágy szélét. A csuklóm elgyengült a szorításban, így inkább elengedtem, és összeszorított állkapoccsal néztem a levegőt kapkodó lányra. Egyszerre voltam rá dühös, és akartam átölelni, amiért reményt ébreszt bennem. Egyszerre akartam kiabálni, és mosolyogni. Elűzni, és magamhoz húzni. De egy hang nem jött ki a torkomon.

- Tudod mit? Igazad van. - mondta keserűen. állkapcsa megfeszült, megmarkolta a táskáját. - Valóban nem ismerlek Daniel Saramego.

- Aria, kérlek! - utána nyúltam, de már kilépett az ajtón. Nem álltam fel. Nem rohantam utána. Pedig tudtam, hogy igaza van, mégis hagytam, hogy kisétáljon a kórteremből. Annyira gyerekesen viselkedett. Mit várt? Hogy rögtön rábólintok, és feladom a reményem? Hiszen bárhogy is nézett ki, akkor jöttem rá, hogy ő semmit nem változott. Ugyanaz a jellem maradt, meg sem látszott, hogy épp most adta fel az álmát. Az ő álmát, egy másikért. Egy másikért, amit most tettem tönkre.
Nagyot nyeltem. A kezemmel az orrnyergem kezdtem masszírozni, hátha szűnik a fájdalom, ami talán nem is testi, sokkal inkább lelki fájdalom volt. Több percig csak némán ültem, és vártam, hogy történjen valami. De sehol semmi, minden csöndbe burkolózott. Aria magával vitt minden elraktározott vidámságot innen.

Végül Dr. Fisher nyitott be.

- Daniel, a műtő hamarabb szabaddá vált, mint gondoltuk. - a szemüvegét feltolta a fejére, és rám nézett. - Akár ma délután is el tudjuk végezni a műtétet.

Bólintottam.

- Megfelel. - mondtam egy mélyet sóhajtva. Már tudtam, hogy Arianak igaza lesz. Itt bent fogom eltölteni azt az egy évet. Azt az utolsó egy évet. Pedig annyira vonzott már a külvilág. Az utazás utáni vágy. A kalandok.

- Rendben van. - szeme megakadt rajtam. Mélyen vettem a levegőt, többnyire hatalmas sóhajtások kíséretében fújtam ki. - De utána legalább két óráig nem mozoghatsz. - kezdte komolyan, majd felnevetett. - Menj utána most!

Furcsán mértem végig.

- Maga kémkedik utánam? - nem nevettem. Most nem tudtam.

- Az a hölgy majdnem fellökött egy ápolót, egy kismamát, és egy állványt, olyan zaklatott volt. - Dr. Fisher elmosolyodott, majd felállt. - Ha sürgős az ügy, még most. Hidd el, van tapasztalatom. Ők mások, mint mi, nagyon óvatosan kell velük bánni... - egy pillanatra komolyan olyan érzésem támadt, mintha az orvosom helyett az apám lett volna. De nem szólaltam meg. - Daniel, olvaszd már fel azt a jeget! Menj utána!

Most már fejcsóválva, halványan elmosolyodtam, majd az oldalamból kilógó csövekre mutattam. Sóhajtva megrázta a fejét, majd elsétált egy pillanatra. Két nővérrel tért vissza. Pár fájdalmas mozdulattal kiszedték a csöveket, és a derekamat körülfogó kötéssel indultam el. Magamra aggattam egy köntöst, és felálltam.

- Daniel! - kiáltott utánam az osztályon dolgozó legfiatalabb nővér. Igazából sosem tudtam felfogni, hogy mit keres itt a vörös tincseivel, mégis folyton bebizonyította, hogy kétszer olyan ügyesen bánik a betegekkel, mint a többi dolgozó együttvéve. - Ne hősködj nagyon, csak az udvarra ment!

Intettem neki, majd sarkon fordultam. Szégyelltem magam. A kórház holnapra zengeni fog a kitalált szerelmi történetektől, melyek közül egy sem lesz igaz. Csak akkor fogják az igazságot megtudni, mikor búcsút intek a börtönszerű falaknak.

Mikor leértem az udvarra, Aria egy padon ült, az arcát az ölébe hajtva.

- Aria, ne haragudj! - mély levegőt vettem, és leültem mellé. Nem emelte fel a fejét. - Ne sírj, oké?

- Én.. én nem sírok. - jelentette ki bedugult orral, és vöröslő szemekkel. De már rám nézett. - Csak kiszáradt ott a fű, látod? Na, meg kell locsolnom, különben...

- Nézd, sajnálom, én csak... - egy pillanatig ki akartam mondani egy szót, amit eddig talán életemben csak egyszer ejtettem ki a számon, de aztán meggondoltam magam. Aria szavak nélkül is tudta, mit érzek.

- Tudom, Daniel! - a lábát leeresztette, és megértően nézett rám. - De neked kell tudnod, hogy azt nevezed halálnak, ha a tested eltemetik, vagy ha te magad temeted el a lelked. Megértem, ha nem jössz.. Talán hülyeség is volt az egész, nekem csak... meg kellett próbálnom, mert az igazság az, hogy...

- Veled akarok menni! - mondtam halkan.

- Az, hogy én... - éreztem, hogy valami fontosat akart mondani, de az én közlendőm most fontosabb volt.

- Veled akarok menni! - ismételtem meg magam hangosabban, határozottabban. - Vigyél el innen!

- Tessék? - csodálattal nézett rám. A szemében újra megcsillant valami ismerős fény, és hirtelen bennem is feléledt valami régi láng. Hallottam a hegyekről üvöltő szelet, éreztem a bőrömön a tenger hullámainak simogató érzését, és magam előtt láttam a hatalmas erdőségeket, de ezt nem kellett a lány tudtára adnom. Bólintott, én pedig csak annyit mondtam újra:

- Vigyél el innen!

Prológus

Daniel Saramego

Volt már valaha olyan álmod, amit mindennél jobban meg akartál valósítani? Amiért keményen harcoltál, és érezhetted is a siker édes ízét? De épp hogy csak elhúzták az orrod előtt a mézes madzagot, mert amint megrészegített a boldogság, mikor nem figyeltél oda, máris elillant? És már többé soha nem élhetted át, soha nem érezhetted a heves dobogást, ami egy álom beteljesülését jelentette...

Én harcoltam. Keményen küzdöttem az álmomért, hogy világutazó, kalandor lehessek. Engedélyeket szereztem, utánajártam mindennek, oltásokat szereztem a vírusok ellen, és sikerült. Sikerült felszállnom azzal a hőlégballonnal, ami az égig repült velem. Világot akartam látni. Felfedezni. Mindenem megvolt. Eljutottam az Eiffel toronyhoz, áthajóztam a Szuezi csatornán, egész Amerikát körbeutaztam. Az álmomnak éltem. Az őserdők, vagy sivatagok sem maradtak érintetlenek számomra. És talán pont ez volt a baj. Pontosan én sem tudom, mikor, vagy hol történt, de egy ritka, trópusi bogár mérge került a szervezetembe. A méreg rendkívüli idegi leépülést vonz maga után. Magyarázhatnám, hogy ez hogy gátolja meg a kémiai idegingerület-átvitelt a központi idegrendszerben, de szerintem egyszerűbb, ha annyit mondok, haldoklom. Az orvosok egy évet jósoltak, de abban a pillanatban, hogy ágyhoz kötöztek, én már halott voltam. Egy hónapja töltöm a mindennapjaimat a kórházban, hogy kísérletezzenek rajtam, és valamilyen gyógymódot találjanak, de az eddigi ismeretek szerint a betegség gyógyíthatatlan. Szép lassan építi le a szervezetem. Egy idő múlva a kezem is használhatatlanná válik majd, aztán a méreg megfoszt a járás képességétől is, majd szép lassan véglegesen leépülök. Eddig fizikailag teljesen jól vagyok, egyik tünet sem lépett fel, az orvosok szerint a sok utazás, az, hogy annyi helyen jártam, annyi éghajlati és földrajzi körülményhez alkalmazkodtam már, megerősítette az immunrendszerem, és a vírus csak szép lassan tudja kifejteni a hatásait. Ha nem vállaltam volna a kezeléseket annak reményében, hogy túlélem mindezt, még mindig szabad ember lehetnék. A baj nem is a testi, sokkal inkább a szellemi állapotommal van. Az, hogy soha nem érinthetem már a fák lombját, nem élhetem át a repülés szabadságát, vagy a száguldással járó adrenalint, halott emberré tesz engem. Egy kalandor ágyhoz kötözve semmit nem ér. A legjobb, amit tehetek, hogy bámulok ki az üres ablakon. Próbálok nem a halálra gondolni, de ez szinte lehetetlen. Nap, mint nap az jár a fejemben, vajon mi lehet utána. Egy másik személyként feltámadunk? Talán madár leszek. Egy szabad madár. Vagy a mennyben örök életünk lesz a szeretteink mellett? Vagy semmi, de semmi nincs utána, mert vége lesz mindennek. Minél többet gondoltam erre, az arcom annál beesettebb lett, a kedélyállapotom annyival romlott, és ha instrukció nincs a gyógyulásra, a szervezetemnek sincs annyi kedve harcolni a méreg ellen. Nem is volt több életkedvem, teljesen feladtam, beletörődtem a sorsomba. Legalábbis azt hittem, míg egy napon be nem toppant valaki, aki teljesen megváltoztatott bennem mindent...