3. Rész - Úticél: Róma, Olaszország

A részhez ajánlott dal: Start of Time

- Még mindig nem hiszem el, hogy kifogtuk ezt a masinát! - Aria ámuldozva állt a hajó csarnokának közepén. A pénz egyike volt a nevelőcsaládom vagyonából származó előnyöknek. Bár soha nem igazán dicsekedtem vele, és általában fapados járatokat választottam, olyan kevés óceánjáró közlekedik Argentína és Európa között, hogy Aria csak pár lehetőséget talált. Na és persze az is közrejátszott, hogy nem volt ez egy vacak kis csónak. Sőt, itt bóklászva többször elgondolkodtam rajta, hová is kerültünk.
- Azt hittem, ezek csak a filmekben léteznek. - szólalt meg hirtelen a kórház megbízása által velünk utazó nővér, Candelaria. Valójában semmi személyes problémám nem volt Cande-vel, de mikor Dr. Fisher közölte, hogy nem utazhatok kíséret nélkül, kedvem lett volna fejjel a falnak rohanni. Először azt hittem, a nyakunkba sóznak valami tapasztalt alkalmazottat, akit legalább a hegymászások, és egyéb megerőltető elfoglaltságok alatt távol tarthatok magamtól, ehelyett azonban Cande utazott velünk. Persze érthető volt, hiszen talán ő az egyetlen nővér, akinek nincsenek szoros kötelezettségei a kórházban, fiatalkora ellenére mégis képes elbánni egy rohangáló halálraítélttel.
Miután megkerestük a kabinjainkat, és elfogyasztottuk a vacsorát, úgy döntöttünk, körbejárjuk a hajót. Mivel Candelaria közölte, hogy fáradt, és nem jön velünk, Aria-val ketten indultunk el.
- És, hátrahagytál valakit Spanyolországban? - kérdeztem hirtelen. Mielőtt elindultunk, megfogadtam magamnak, hogy nem fogom a madridi múltjáról faggatni őt, ahogy azonban a fedélzeten sétáltunk, muszáj voltam rákérdezni. Hirtelen úgy éreztem, tudnom kell, hogyan kezdett új életet.
- Biztos vagy benne, hogy ezt meg kell beszélnünk? - hirtelen elkomorodott, és lesütötte a szemét. Ha biztos lennék benne, hogy ő ugyanaz az Aria, aki régen volt, most meg tudnám mondani, hogy hiányzik-e neki Spanyolország. De jelenleg fogalmam sem volt, hogy ismerem-e őt egyáltalán...
Válaszolni akartam, de végül csak megrántottam a vállam.
- Tudod mit? Igenis kíváncsi vagyok. - fordultam felé újra, ezzel elállva az útját.
- Daniel... - beszívta a friss tengeri levegőt, és a szemembe nézett. - Figyelj, az én életem sem állhatott meg azon a ponton, hogy felszállt a géped...
- Az én gépem? - újra csak rám tört a vágy, hogy a szemére vessem a múlt sérelmeit, de ennek semmi értelmét nem láttam. - Ne haragudj, hülye kérdés volt.
- Igen, az volt. - bólintott Aria is. Pár percig csak álltunk ott, és hagytuk, hogy a szél továbbfújja a közénk telepedő kínos hangulatot. A következő pillanatban azonban a hajó hirtelen távolodni kezdett a parttól. Először nehézkesen mozgott, aztán a siklása egyre könnyedebbé vált. Elhagyta Buenos Aires partjait, és végül a kórház körvonalai is elmosódtak. Újra magam mögött hagyhattam mindent, és ezentúl már csak rajtam állt, hogyan tovább...

A hajó monoton ringása meg kellett volna hogy nyugtasson. Legalábbis eddig mindig így volt. Mikor régen a tengeren utaztam, a hullámok pár perc alatt álomba ringattak. Azonban már lassan két órája történt, hogy elvonultam a fülkémbe, hogy kipihenhessem magam, és még most sem sikerült elaludnom. 

Igazából az én kérésem volt, hogy repülő helyett hajóval jussunk Európába, mert valamiért azt hittem, ez majd megnyugtatja a szervezetemet. Ehelyett azonban a fejem egyre jobban hasogatott, és hányinger kerülgetett. Először sétálni akartam egyet a folyosón, de ezt az ötletet rögtön elvetettem, mikor rájöttem, hogy abban a pillanatban, ahogy kilépek a fülkéből, megjelenik a mellettem lévő kabinbok egyikéből Aria, vagy ami rosszabb, Cande. Valójában a kórteremben töltött napjaim alatt kifejezetten élveztem is a vörös hajú lány társaságát, de jelenleg szabályos időközönként adagolta belém a különféle gyógyszereket, így érthető volt, hogy nagy ívből kerültem őt. Azzal az elhatározással indultam el Argentínából, hogy ezt az egy évet úgy élem le, mintha ugyanaz az ember lennék, mint egy, vagy két éve. Ehhez pedig nem fértek hozzá a fájdalomcsillapítók és más gyógyszerek.
Őszintén szólva egyre inkább zavart a hajóút. Egyre inkább zavart, hogy fogalmam sem volt, hová megyünk. Aria közölte, hogy mielőtt nekikezdünk a megbeszélt állomások meglátogatásának, muszáj lesz valamit elhoznunk Európából. Elsősorban arra tippeltem volna, hogy Spanyolországban hagyott valamit, és vissza kell mennünk érte. Persze a dolognak semmi értelme nem volt, mégis hagytam, hogy elsőként arra utazzunk, amerre ő szeretné.
Most azonban, a kemény matracon forgolódva kezdtem egyre inkább megbánni, hogy engedtem neki. Végül mikor már egyre émelyítőbbé vált a hajó zúgása, egyedüli megoldásként azt láttam, ha sétálok egyet. Olyan halkan nyitottam ki az ajtót, ahogy csak tudtam, és amíg el nem hagytam a folyosót, szinte még levegőt sem mertem venni. Csak a kivilágított fedélzetre érve könnyebbültem meg, hogy egyik utastársamat sem vertem fel. Legalábbis pár pillanatig tényleg nyugodt voltam.
A fedélzet szinte kihaltnak volt mondható, rajtam kívül csak páran vetemedtek ilyen késői sétára. Igazából akkor kezdtem komolyan elhinni, hogy megbolondultam, mikor az egyik padon ülve megláttam a Titanic-ból jól ismert vörös hajkoronát.
- Mi a franc...? - suttogtam magam elé, mire a lány hátrafordult, bennem pedig egy pillanat alatt tudatosult, hogy nem a katasztrófafilm szereplői elevenedtek meg előttem, csak épp Candelaria sem tudott aludni. De akkor már késő volt, mert ő is észrevett engem.
- Daniel? - nézett felém hunyorogva, mire előreléptem, és leültem mellé a padra. - Azt hittem, a gyógyszer megteszi a...
- Ugye nincsen nálad? - komoran pillantottam a lányra, mire ő is felsóhajtott, és természetesebb hangnemre váltott.
- Mi a baj?
- Szétmegy a fejem... - motyogtam és tekintetemet a csillagos égre emeltem. Itt kint tisztán érezhető volt a hideg óceáni levegő, amit annyira szerettem.
- Nem értem, azt hittem, csakis miattad szállunk hajóra.
- Tudom... - Cande értetlen arckifejezését látva bólintottam. - Nem tudom mi van velem, most valahogy tényleg más lett minden.
- Egy hónapig traktálták a szervezetedet gyógyszerek ezreivel. Meg kell szoknia, hogy most csökken a segítség mértéke. - Cande úgy beszélt hozzám, mintha semmi különös nem lenne az állapotomban. Sőt, úgy beszélt, mintha az egész teljesen természetes lenne. Talán ő volt az egyetlen, aki úgy bánt velem, mintha én is emberszámba mennék. Mindenki, akivel csak találkoztam, valamilyen módon eszembe juttatta, hogy hamarosan talán vége lesz az életemnek. És mivel én minden erőmmel azon voltam, hogy eltereljem erről a gondolataimat, lassan egyre nehezebben viseltem az emberek társaságát. De Cande más volt. Nem akarta cipelni a bőröndjeimet, ha megbotlottam, nem akarta rögtön kihívni a mentőket, és nem próbált görcsösen megnevettetni, hogy az utolsó emlékeim szépek legyenek róla. És ahogy ott ültünk azon a padon, rájöttem, hogy valójában nem is bánom, hogy eljött velünk.
- Mi a baj? - miután mindketten hosszas hallgatásba burkolóztunk, Cande törte meg a csendet.
- Én csak... - már épp azon kezdtem volna gondolkodni, mit is mondjak a lánynak, hogy ne kezdjen el fölöslegesen aggódni, aztán hirtelen előtört belőlem az igazság. - Most újra elindulunk. Tudom, hogy ez még nem az "igazi" utazás, de nekem már most szétrobban a fejem, és legszívesebben a padlón fetrengve szenvednék. Én igazából aggódom, hogy mi lesz, ha ez nem múlik el? Ha új emlékeket szerzek ugyan, de ezek mindegyike tele lesz... fejfájással... - fáradtan felnevettem, majd az arcomat a tenyerembe temettem. Utólag megbántam hogy ilyen gyorsan kifakadtam. Ugyan nem mondtam ki, és magamnak sem mertem volna bevallani, de a hangomból tisztán kivehető volt, hogy félek.
- Figyelj Daniel... - a kezét a vállamra fektette, és nagy levegőt vett. - Én elmondtam, hogy mit gondolok az állapotodról, de az nem szentírás, nővér vagyok, nem jós. Lehet, hogy a fájdalom nem múlik majd el egyáltalán...
- Ez most lelkesítésnek indult? - felnevettem, mire Cande is ugyanígy tett.
- Arra akartam kilyukadni, hogy még a tengerbe vetheted magad, és úszhatsz egészen Argentínáig, vissza a kórházba. - az előttünk hullámzó sötétkék, szinte fekete víztömegre pillantva a helyzet tényleg nem tűnt annyira vészesnek. Végül is feküdhetnék a kórházi ágyon is, az ablakon át fürkészve a sötét égboltot, ehelyett itt vagyok, az Atlanti-óceánon hajózva.
Bólintottam, és egy pillanatra még úgy is éreztem, hogy a fájdalom kissé alábbhagy.
- És veled mi a helyzet? - kérdeztem hirtelen. - Úgy értem, arra a részre gondolok, hogy itt ejtőzöl a fedélzeten ilyen későn, nem pedig arra, hogy többszáz kilométerre az otthonodtól, úton vagy egy lánnyal, aki valamilyen októl fogva jelenleg úgy hiszi, hogy még a világot is megválthatja, és egy haldokló szerencsétlennel. Bár igazából az egészet megmagyarázhatnád...
- Nem hiszem, hogy Buenos Aires-t az otthonomnak mondhatnám. - megrántotta a vállát, és ő is a távolba meredt.
- Ezt hogy érted?
- Van munkám, van lakásom, vannak barátaim, de semmi különös... Mármint, a kislányok általában hercegnők akarnak lenni, néhányan esetleg első női elnökként szeretnének kitűnni... én csak.. nyomot akartam hagyni magam után. És ebben eddig nem igazán haladok jól. Kellett egy új kezdet... érted? - rám emelte a tekintetét, én pedig bólintottam.
- Igen, azt hiszem sejtem... - mosolyodtam el. Még sokáig ültünk azon a padon. Egyikünk sem szólt semmit, csak bámultuk a tengert. Végül én álltam fel először.
- Azt hiszem, megpróbálkozom az alvással újra. - Cande biccentett, én pedig elindultam a folyosó irányába. Mikor azonban elértem a bejáratot, visszafordultam, és odakiáltottam Cande-nek:
- Nem tudod, hová megy a hajó? - miután Aria hosszas unszolásra sem adott választ, az egyetlen személy, akinek feltehettem ezt a kérdést, a padon üldögélő lány volt.
- Olaszországba. Róma felé, azt hiszem. - a szavai hallatán egy pillanatra úgy éreztem, a szívem kihagy egy ütemet. Mert abban a pillanatban már tudtam, mit akar Aria Európában.  Tudtam, hogy mi az, ami nélkül nem kezdhetjük el az utazást. Hogy ki az, aki nélkül nem indulhatunk el. És a válasz egyáltalán nem tetszett...

2. Rész - Minden más lesz

A részhez ajánlott dal: Getaway Car

Emlékszem a napra, mikor úgy döntöttem, magam mögött hagyok mindent. Az érettségi utáni nyáron történt, pont azután, hogy Elizabeth, a nevelőanyám beadta a jelentkezési papírokat a nevemben az ország legnevesebb egyetemeire. Őszintén szólva sosem érdekelt a tanulás, de mikor az évzárón fent álltam a színpadon, és hallgattam, ahogy Aria elmondja a ballagási beszédet, valami megváltozott bennem. Nem tudtam, hogy a nagyterem falára függesztett hatalmas világtérkép, a füllesztő meleg, vagy a lány lélekemelő szavai okozták, de valahogy rám tört a vágy, hogy végre elmehessek innen. Nem is otthonról vágytam el, sokkal inkább a célok voltak fontosak: a sivatagok, az óceán, az egekig törő hegységek... Tudtam, hogy valamikor majd elindulok, és talán sosem jövök haza. 

A végleges elhatározás azonban csak a nyár végén fogalmazódott meg bennem. Aria és én a trabantom motorháztetejére dőlve figyeltük a kiszáradt mezőt. A kocsit igazából az akkori baráti társaságunk közösen használta, mivel tudtam, hogy a családom sosem engedne el sehova egy ilyen lepukkant járgánnyal. Azonban erre a célra tökéletesen megfelelt: hazaszállítani a néha részeg haverokat, lehúzott ablakokkal száguldani a kihalt utakon, vagy épp elhozni Aria-t egy ilyen estén, mint a mai. Ez a lány volt az első igazi szerelmem, az első személy, akit egyszerűen le akartam nyűgözni. Nem tudtam, meddig tart majd a kapcsolatunk, vagy hogyan fog végződni, de abban biztos voltam, hogy meg akarom élni minden egyes pillanatát.

Aznap este sem beszéltünk, csak bámultuk, ahogy a lemenő Nap a búzamezőt súrolja, majd végleg eltűnik a dombok mögött.

- Lépjünk le innen. - szólaltam meg hirtelen. Már régóta el akartam neki mondani, hogy nem maradhatok itt többé. Nem akartam egyetemre menni, utazni akartam, bejárni a világot. Vele az oldalamon. 

Aria azonban sokáig hallgatott. Egy száraz fűszálat rágcsált, tekintete az égre meredt.

- Hogy érted? - kérdezte hosszú várakozás után. Nem nézett rám, és ha nem ismertem volna olyan jól, azt hittem volna, nem is érdekli a dolog. De én tudtam, hogy a hangjából sokkal inkább idegesség szűrődik, mint érdektelenség. 

- Utazzunk el együtt. - én támaszkodtam fel elsőnek. Még mindig a kocsira dőlve pillantottam Aria-ra, aki erre szintén a szemembe nézett. - Annyi minden van a világon, amit látnunk kellene! A nyáron rengeteg időt töltöttem azzal, hogy utánanézzek a dolognak, és annyi lehetőségünk van! Nem kellene sehol letelepednünk, csak körbeutaznánk a földet. Te reggelente írhatnál Párizs utcáin a kávéházakban, vagy azon a hegytetőn, amelyiken csak akarsz. Csak ketten lennénk, semmi kötelezettség, semmi szabály. Először csak kipróbálnánk magunkat... Ha sietünk, még ősszel elindulhatunk! Csak a Föld, te, én, és egy év!
Aria nem felelt. Lassan felállt, és egyetlen mozdulattal kinyitotta a kocsi ajtaját. Nem kellett semmit mondania, követtem, és beültem a vezető oldali ülésre. Egy pillanatig némán ült, majd átadta nekem a kezében szorongatott papírdarabot.
Már akkor összeszorult a gyomrom, mikor megláttam a díszes pecsétet. Óvatosan felbontottam a levelet, és olvasni kezdtem.
Sosem éreztem még olyat, mint akkor. Bárhogy is forgattam a levelet, ugyanaz állt benne: Aria Brown kisasszony, örömmel értesítjük, hogy felvételt nyert irodalmi kurzusunkra. Madrid, Spanyolország.
Elárulva éreztem magam. Nem arról volt szó, hogy ne örültem volna a sikerének, hiszen tudtam, hogy egyszer úgyis eljön ez a nap. De akkor és ott úgy fájt, mint még talán semmi sem. Mikor Aria és én megtettük az első lépéseket egymás felé, kimondtunk egy ígéretet, hogy soha nem hagyjuk magára a másikat.
Mindkettőnknek megvoltak a magunk vágyai, és ezt a másik is tudta. Talán az ígéret hamisságával is tisztában voltunk, de én mindennél jobban akartam, hogy ezek a szavak töretlenek maradjanak.
- Elmész? - kérdeztem ridegen. A percekkel ezelőtt köztünk ülő bizalmas hangulat semmivé foszlott, helyére pedig valami fájó csalódottság telepedett.
- Ez egy nagyon ígéretes képzés. A legjobb esélyem, ha bármit is el akarok érni...
- De Madridban! - kiáltottam fel indulatosan. Aria összerezzent, így megpróbáltam lenyugodni. - Mennyi idő?
- Én... - beharapta az ajkát, én pedig éreztem, hogy nem akarom hallani a választ. Mégis tudnom kellett.
- Mennyi idő?
- Négy év. - szavaira megfagyott köztünk a levegő. Aria lesütötte a szemét, én pedig megfeszített állkapoccsal fordultam az ablak felé.
Terveim voltak. Terveim voltak vele. Sosem mertem volna neki őszintén bevallani, de nagyon akartam, hogy rábólintson az utazásra. Nem tudtam, mit kezdek majd, ha nemet mond, de biztosan kitaláltam volna valamit. Kitaláltunk volna valamit.
- Miért nem mondtad el? - sértetten fordultam újra felé. Arcáról minden vidámság eltűnt.
- Én csak... féltem. - utolsó szava sokáig kettőnk között lebegett. Ez a kifejezés olyan jelentést takart számunkra, amit csakis mi érthettünk. Egyikünk sem szerette használni, így a szó csak legvégső esetben lett hangosan is kimondva. Egyikünk sem szerette bevallani, hogy fél.
Ez akkor beindított valami vészriadót, és én hang nélkül léptem a gázra. Egyikünk sem szólalt meg, amíg el nem értük Aria-ék házát.
- Nem foglak lebeszélni. - jelentettem ki határozottan. Leállítottam a motort, és addig bámultam, míg kénytelen volt a szemembe nézni. Jól tudtam, hogyha elutazik, a kapcsolatunknak semmi esélye. Egyikünk sem volt az a személy, aki képes lett volna sokáig kibírni a másik nélkül, így a távkapcsolat soha nem merülhetett fel. De akkor még láttam egy apró reménysugarat, amit muszáj volt megragadnom. - Tudom, hogy ez az álmod. Hogy ez a vágyad. Tudom, hogy szeretsz írni. De azt is tudom, hogy engem is szeretsz. - szünetet tartottam, és megszorítottam a kezét. - Megvannak a magad lehetőségei, de meg kell értened, hogy ha te választasz, nekem is választanom kell. Tudod, hogy szeretnék utazni. De azt is tudod, hogy szeretnék veled maradni. De ha te döntesz, én is dönteni fogok. Ha maradsz, én is maradok. Vállalom, hogy akár tehénkereskedő is leszek, és olyan unalmas életet fogunk élni együtt, amit még a város öregasszonyai sem láttak soha. Unalmas élet lesz, de együtt fogjuk leélni. - mindketten a könnyeinkkel küszködtünk. Aria arcán akkor gördült le az első könnycsepp. Óvatosan felemeltem a kezem, és letöröltem. Szomorú mosoly jelent meg az arcán, akár csak az enyémen. De végül erőt vettem magamon, és kimondtam a lényeget. - De ha te elmész, nem várhatod el tőlem, hogy itt maradjak.
Hosszú csönd. Óráknak tűnő percekig ültünk egymással szemben. De akkor már mindketten tudtuk, hogy valaminek itt most vége.
- Tudom. - suttogta Aria, majd elengedte a kezem. Kiszállt a kocsiból, és lassan besétált a házba. Végignéztem, ahogy fény gyúl a szobájában, majd mikor leoltotta a villanyt, én is elindultam.
Mondhatnám, hogy Aria döntése volt az egész. Hazudhatnék, hajtogathatnám, hogy csak rajta múlt, de akkor este mindketten választottunk. Az egyik szerelmünket egy másikért.

Ezután napokig nem kerestük egymást. Ő is készült a jövőjére, ahogy én is. A nyárból maradt időmet azzal töltöttem, hogy részletesen utánanéztem mindennek, amit csak tudnom kellett, októberig pedig megszereztem az összes szükséges védőoltást is. Még a nevelőszüleimet is sikerült meggyőznöm, hogy adjanak nekem pár évet, mialatt felnőhetek. Tudtam, hogy belemennek majd, mert tisztában voltam vele, hogy nem egy felforrt vérű, szoknyavadász kamaszt akarnak fiuknak. Sokszor gondoltam rá, hogy Aria-val találhatnánk-e valami köztes megoldást, de fölösleges volt hitegetnem magam. Én nem akartam lehorgonyozni Spanyolországban, Aria viszont már eldöntötte, hogy odamegy. Meghoztunk egy döntést, akkor is, ha fájt feláldozni érte valami fontosat. Egy rövid ideig azt hittem, az elválásunk megpecsételi majd az összes utazásomat.
De az érzést, mikor ősz végén felszállt velem a gép, sosem fogom elfelejteni. Lassan emelkedett fel a földről, mintha egyesével kellene elvágnia minden kötelet, ami a talajhoz láncolja. Repültem már máskor is, de ez most valami más volt. Mintha a gép elszakítaná az én megmaradt kötelékeimet is, és soha többet nem kellene a repülőtéren ácsorgó barátaimra néznem. A szomorúan mosolygó srác felé, akit lassan bátyámnak tekintettem. Akiről tudtam, hogy ugyan az eltűnésem sokáig fájni fog neki, de túléli. Talán ő is elmegy majd, és új életet kezd. Ő meglesz nélkülem.
De ott állt Aria is. Tudtam, hogy csak miattam késleltette az érkezését Spanyolországba. Ott állt nem messze a repülőtér szélétől, de tisztán láttam az arcát. Ahogy a hideg őszi szél feltámadt, összehúzta magán a kabátját. Ott volt, teljes valójában, és úgy tekintett a messzeségbe, mint aznap, mikor megismertem. Egy pillanatra lehunytam a szemem, és elképzeltem, milyen lehetett volna az életünk, ha minden máshogy alakul. Talán egyszer még meg is kértem volna a kezét. Az is lehet, hogy egy idő után megelégeltük volna a másikat, és elváltak volna útjaink. De talán még annak is jobban örültem volna. Hiszen egy szerelemnek akkor kell véget vetni, mikor kihunyt a szikra, és nem akkor, mikor a legjobban lángol, nem igaz?
A tekintetemet az előttem lévő ülés háttámlájára szegeztem, és megfigyeltem minden kis foltot, vagy szakadást rajta. Csak akkor mertem újra kinézni az ablakon, mikor már tudtam, hogy magasan a föld fölött szállunk. Alattam terült el egész eddigi életem története: a város, ahol felnőttem, ahol az lettem, aki vagyok, a domboldalak, ahonnan be lehetett látni az egész területet, és a szikár búzamezők, ahonnan annyi kedves emléket őriztem. Tudtam, hogy ezt most mind magam mögött kell hagynom. És valamilyen oknál fogva ez megnyugtató érzéssel töltött el. Tudtam, hogy meg fogom őrizni az otthonom emlékét, de most új fejezetet nyitok. Az a repülő tiszta lapot adott nekem. Lehetőséget, hogy újrakezdjem. Hogy végre úgy folytassam az életemet, ahogy mindig is akartam.

Ugyanezt éreztem lassan öt évvel később is, a főváros kikötőjében állva. A hatalmas óceánjáró előtt toporogva még egyszer a hátam mögé tekintettem. A fák lombjai fölött még mindig kilátszott a kórház épülete, amit csupán órákkal ezelőtt hagytam el.
- Készen állsz újra elindulni? - lépett mellém Aria mosolyogva. Miután megkeresett, újra hetekig tartott, míg megterveztük az utat. Ugyan voltak még vakfoltok az útinaplónkban, de nagy vonalakban már tisztában voltunk az állomásokkal.
- Ezúttal minden más. - megráztam a fejem. Ugyanazt éreztem, mint akkor, mikor először útnak indultam, de most teljesen más volt a történet, amit magam mögött hagytam. Ezúttal nem reményekkel telve, hanem remény után kutatva indultam útnak. Már nem akartam megtanulni élni, csak élni akartam. Megélni minden percet, minden egyes pillanatot, ami még maradt nekem.
- Ezúttal minden más is lesz. - suttogta Aria, mire bólintottam, és halkan megismételtem.
Tudtam, miről beszél. Éreztem, hogy valóban így lesz. Hogy most más lesz. Még nem tudtam, hogy jóra fordul minden, vagy a mostaninál is rosszabb helyzetbe kerülök, csak abban voltam biztos:
- Minden más lesz...

Életjel

Sziasztok!

Nem tudom, figyelte-e valaki az utóbbi hónapokban a blogot, de ha igen, láthatta, hogy egy kis ideig törölve lett. Mégis, a sztori annyira a szívemhez nőtt,  hogy úgy döntöttem, hogy folytatom a történetet Daniel haláltusájáról.  Ahogy láthatjátok, a cím a Repülj velem-ről Egy életen át-ra változott, mert úgy éreztem, ez jobban passzol majd a sztorihoz. A design is megújult, és a saját művem került föl, remélem elnyeri a tetszéseteket! 

Valami katyvasz persze megint történt az újítás közben, így minden fejezetet újra ki kellett tennem. Akinek kedve támad, olvassa csak vissza, remélem most is tetszeni fog nektek! Persze, ha esetleg kedve támadna, valami újabb komit is pötyöghetne a részek alá, mert Panna drága bénaságában azokat is kitörölte :'D

Ezen kívül a szereplők is megújultak, aki szeretné, nézze meg őket!

A részeket igyekszem hozni idővel, remélem, újra megjön majd a kedvetek hozzájuk!:)

Addig is nagy ölelés mindenkinek:  Panna

1. Rész - Egy életen át 2/1

A részhez ajánlott dal: Hold on

Daniel

Meredten bámultam kifelé az ablakon. Az eső zuhogott, a cseppek monotonon peregtek. A kórtermet fertőtlenítő szaga töltötte meg. Egy nővér az infúziómat cserélte éppen. A puha takaró alól egy cső lógott ki, az oldalamba volt kötve, hogy így is megfigyelhessenek. Már nem érdekelt. Megszoktam. Egy hónap bőven elég arra, hogy egy erős, jókedvű kalandorból vézna, gyenge beteget csináljon. Dr. Fisher, az orvosom lépett be a kórtermembe, és egy papírról olvasni kezdte a legutóbbi jelentésemet. Csak annyit csíptem el, nem javult, vagy a szervezet a gyógyszerre nem reagált... Ez a harmadik kezelés volt, amit bevállaltam, a harmadik, ami kudarcba fulladt.

- Megpróbálkozunk egy új technológiával, rendben, Daniel, fiam! - kérdezte összeráncolt szemöldökkel. - Ez viszonylag hamar kiderül,  hogy is hat, mert csupán egy műtét, és a szervezetnek rögtön reagálnia kell valahogy. Értesz, Daniel? Hallasz engem? Daniel, jól érzed magad?

- Semmi bajom nincsen... - mondtam komoran. - Legalábbis semmi új.

- Nézd, Daniel, megteszünk mindent, amit lehet, érted? Ne aggódj! - megértően rám nézett, majd szemüvegét visszatolva az orrnyergére, beletúrt ősz hajába.

- Biztosan nincs senki, akit ide hívhatnánk melléd? - hangja aggodalmat sugárzott. Némán megráztam a fejem. Apám régen elhagyott minket, az egyetlen testvérem Londonban él, távol Buenos Airestől, anyám pedig évek óta meghalt. Egyedül maradtam. A nevelő szüleim, egy gazdag pár valahol a hatalmas palotájukban ülnek, és arra sem méltattak, hogy egynél többször meglátogassanak.

Dr. Fisher bólintott, majd mélyen elmerülve a gondolataiban, távozott. Kisvártatva halk kopogásra lettem figyelmes, majd az ajtó kitárult, és egy kontyolt hajú nővér lépett be.

- Hogy vagy ma, Daniel? - kérdezte zavartan. Nem értettem a hirtelen idegességét, így intettem, és próbáltam az arcát fürkészni.

- Jött hozzád valaki. - kijelentésére óriási meglepetés ért. Ugyan ki látogatott volna meg?

- Hogy hívják? - próbáltam nem feszültnek tűnni, de valahogy most nem ment. Az ajtó kis üvegablakán keresztül próbáltam észrevenni a titokzatos látogatóm.

- Azt mondja, fontos ügyben jött hozzád. - abban a pillanatban láttam meg egy fiatal lány finom vonásait, ahogy az ajtó elé lépett. Arca vonásaiból az ember arra következtetne, mindig mosolyog, középhosszú, barna haja kecsesen omlott vállára. Az első kérdés, ami felmerült bennem, az volt: Mit keresne nálam egy ilyen lány? Egy haldokló fiú miért érdekelne egy idegen embert? Talán egy hírcsatorna tudósítója, és kifogytak a sztorikból, ezért egy szerencsétlen nyomorult kell nekik ahhoz, hogy feldobják a műsorukat. A legnagyobb probléma azonban az volt, hogy első pillantásra felismertem őt.

- Beengedhetem? - kérdezte a nővér, én pedig lassan bólintottam. Egyre jobban érdekelt, miért áll a lány most az ajtó előtt. A nővér kinyitotta azt, és halvány mosollyal végig mérte őt, majd kilépett a folyosóra. A szobába egy pillanatig senki nem tette be a lábát, aztán kis idő múlva végre a látogatóm belépett. Lassan rám emelte a tekintetét. Ajkán mosoly játszott, de ahogy megpillantotta a csöveket, és meghallotta a gépek pittyegését, szánakozóan, aggódva nézett rám.

- Ne haragudj, hogy csak most jöttem! - szemében megbánás tükröződött, amit sehogy sem tudtam felfogni. - Csak ma költöztem vissza Buenos Airesbe.

- Tessék? Tényleg sajnálom, de én nem... nem ismerlek! - ráztam meg a fejem. Nem akartam kimondani a nevét. Nem akartam még egyszer kimondani a nevet, amiről tudtam, hogy már a hangos kiejtésével is újra összetörné a szívemet. Szemét egy pillanatra lehunyta, az ajka megremegett.

- Én... én Aria vagyok. Aria Blume. Nem emlékszel rám Daniel? - a hangja megremegett, a szemébe könnyek szöktek, de én nem vallhattam be az igazat: hogy emlékszem minden kimondott szavára, minden pillantására, minden titkos mosolyára. - Nem emlékszel ránk?

Nagyot sóhajtva az ablakhoz sétált, és nekidöntötte a fejét. Mélyen beszívta a klórtól és más tisztítószerektől jellegzetes levegőt, próbálta visszatartani a könnyeit.

- Aria. - szólaltam meg végre. Igyekeztem felülni az ágyban, de nem nagyon sikerült a műszerek miatt. - Aria Brown. Te vagy az! - azon nyomban megpördült, és sugárzó arccal leült az ágyamra. Szemében még mindig láttam a csalódottságot, amiért azt hitte, nem tudtam, ki ő, de mosolya máris felülkerekedett.
Nem akarok kérkedni, de Aria és én a gimiben álompár voltunk. Sosem vallottam magam romantikus alkatnak, és abban sem hiszek, hogy egyetlen igaz szerelmünk létezik csak, de amit iránta éreztem, az igaz volt. Tudtam, mikor ránéztem, mikor hozzám ért éreztem minden porcikámmal azt a melegséget. Sosem volt féltékeny, és én sem, mert megbíztunk a másikban. De ő elköltözött Spanyolországba, hogy megvalósítsa az álmát, és író legyen. Nehéz korszakon voltam túl, mikor elfelejtettem őt. De túl tettem magam rajta. Legalábbis ezt hajtogattam magamnak, akkor is, mikor még a nevét sem akartam kimondani. És én is tovább léptem.
Most más volt. A lila tincsek halványabbak lettek a hajában, eltűnt a kihívó stílusa, de a mosoly, ami mindig beragyogta az arcát, most is ott volt. Sokkal felelősségteljesebben, komolyabban festett, mégis láttam benne azt a lázadót, akibe beleszerettem egyszer. Azonban kétségtelen volt, hogy abban az időszakban, amíg nem találkoztunk, felnőtt...

- Én... amint megtudtam, siettem vissza! - újra elszomorodott,  és kezét betakart lábamra helyezte. Beleborzongott minden porcikám.

- És mi van az álmoddal? Nem írsz már? - kérdeztem kissé keserűen. Zavartan a hajába túrt, és idegesen megrázta a fejét.
- Nem... E költő szeme előtt már lenyugodott a Nap. - tekintetét a földre szegezte, a szemében csalódottság látszott.
- És most, mihez kezdesz? - elkaptam a pillantását, ő pedig nagyot sóhajtva az ajkába harapott.
- Ami azt illeti, pont ezért jöttem. - nyelt egyet. Láttam rajta, hogy valami súlyos dolgot akar mondani, szinte hallottam a szíve heves dobogását is. Megszorította a kezem, és folytatta. - Mióta ismerlek, téged a repülés, az utazás vágya hajtott. Nem is vagy te Daniel Saramego, ha ágyhoz vagy kötözve. Utánanéztem a betegséged összes létező gyógymódjának, és nem volt nehéz. Tudod, miért? Mert egy sincs. - a hangja egy pillanatra elcsuklott, mintha nem tudná elhinni, hogy amit ki kellett mondani. igaz. - Én... nem akarlak így látni, már pedig el nem mozdulok innen, Daniel! Választhatsz: ebben az egy évben itt punnyadva várod, hogy az idő elteljen azzal, hogy orvosok kísérletezzenek rajtad, vagy pedig nekivágunk az ismeretlennek! Csak a Föld, te, én és egy év! Mit mondasz?

Aria gyengéden a kezemhez csúsztatta az övét. Az oly ismerős mondattal hirtelen belém fojtott minden szót. Mindent, amit akkor, vagy bármikor máskor ki akartam mondani. Csak feküdtem ott, és próbáltam levegőhöz jutni. A pulzusom talán az egekig szökött, igyekeztem mély levegőt venni. - Mit mondasz?

- Én... - próbáltam időt nyerni. Időt? Mire? - Aria, ha... ha én elmegyek, semmi esélye, hogy túlélem. Hogy valaha újra utazhatok. Hogy újra... élhetek! Hogy lehetek az a Daniel, akit... akit te nem ismersz!

- Nem... Én nem értelek. - fájdalmas arccal visszahúzta a kezét. Lassan felállt, és hátrálni kezdett. - Én tényleg nem ismerem azt a Danielt, aki vagy. Mert elmentem, ezt a szememre vetheted nyugodtan, de akár meg is értheted! Az álmom akartam megvalósítani, de visszajöttem. Visszajöttem, hogy a te álmod szépen érjen véget. Hogy az, amit te utoljára megélsz, szép legyen! Egy szép emlék, aminek szeretnék részese lenni! - nagy levegőt vett. Szünetet tartott. A mellkasa már rázkódott, igyekezett nem sírni, de az arcán legördülő könnycseppeket már nem tudta megállítani. - Azt mondod, nem ismerlek. hogy nem tudom, ki vagy. De egyet tudok rólad, Daniel Saramego! Hogy ez, nem te vagy! Hogy a te szíved lehet Afrika sivatagjaiban, vagy az Amazonas őserdeiben, de nem itt! Nem ágyhoz kötve! Azt mondod, ha elmész nincs esélyed az életre. Az utazásra. Így van? Így élsz? Mi lesz, ha nem találnak gyógyszert a méreg ellen, és azt az egy évet itt húzod le? Fekszel itt, és vagy halott abban az egy évben is, míg lehetnél velem a Föld körül? Repülhetnél, utazhatnál, bejárhatnád a világot, ha csak utoljára is!

A szememet már régen lecsuktam. Nem is mertem kinyitni, nehogy az én szememet is könnyek fedjék el. Több, mint öt évet kihagyott az életemből. Több, mint öt évre eltűnt, most pedig visszajön, és megérint a legmélyebb ponton. A szavai olyanok voltak, mintha az én belül, mélyen elfojtott érzéseim hangjai lettek volna. Nem tudtam, mit kéne tennem, mivel tudnám magam kimenteni, hiszen igaza volt. Minden mellette szólt. Utazni akartam. Mindegy hová, vagy kivel, de utazni. Elmenni. El innen, el mindentől, ami lehúz engem. Erősen markoltam az ágy szélét. A csuklóm elgyengült a szorításban, így inkább elengedtem, és összeszorított állkapoccsal néztem a levegőt kapkodó lányra. Egyszerre voltam rá dühös, és akartam átölelni, amiért reményt ébreszt bennem. Egyszerre akartam kiabálni, és mosolyogni. Elűzni, és magamhoz húzni. De egy hang nem jött ki a torkomon.

- Tudod mit? Igazad van. - mondta keserűen. állkapcsa megfeszült, megmarkolta a táskáját. - Valóban nem ismerlek Daniel Saramego.

- Aria, kérlek! - utána nyúltam, de már kilépett az ajtón. Nem álltam fel. Nem rohantam utána. Pedig tudtam, hogy igaza van, mégis hagytam, hogy kisétáljon a kórteremből. Annyira gyerekesen viselkedett. Mit várt? Hogy rögtön rábólintok, és feladom a reményem? Hiszen bárhogy is nézett ki, akkor jöttem rá, hogy ő semmit nem változott. Ugyanaz a jellem maradt, meg sem látszott, hogy épp most adta fel az álmát. Az ő álmát, egy másikért. Egy másikért, amit most tettem tönkre.
Nagyot nyeltem. A kezemmel az orrnyergem kezdtem masszírozni, hátha szűnik a fájdalom, ami talán nem is testi, sokkal inkább lelki fájdalom volt. Több percig csak némán ültem, és vártam, hogy történjen valami. De sehol semmi, minden csöndbe burkolózott. Aria magával vitt minden elraktározott vidámságot innen.

Végül Dr. Fisher nyitott be.

- Daniel, a műtő hamarabb szabaddá vált, mint gondoltuk. - a szemüvegét feltolta a fejére, és rám nézett. - Akár ma délután is el tudjuk végezni a műtétet.

Bólintottam.

- Megfelel. - mondtam egy mélyet sóhajtva. Már tudtam, hogy Arianak igaza lesz. Itt bent fogom eltölteni azt az egy évet. Azt az utolsó egy évet. Pedig annyira vonzott már a külvilág. Az utazás utáni vágy. A kalandok.

- Rendben van. - szeme megakadt rajtam. Mélyen vettem a levegőt, többnyire hatalmas sóhajtások kíséretében fújtam ki. - De utána legalább két óráig nem mozoghatsz. - kezdte komolyan, majd felnevetett. - Menj utána most!

Furcsán mértem végig.

- Maga kémkedik utánam? - nem nevettem. Most nem tudtam.

- Az a hölgy majdnem fellökött egy ápolót, egy kismamát, és egy állványt, olyan zaklatott volt. - Dr. Fisher elmosolyodott, majd felállt. - Ha sürgős az ügy, még most. Hidd el, van tapasztalatom. Ők mások, mint mi, nagyon óvatosan kell velük bánni... - egy pillanatra komolyan olyan érzésem támadt, mintha az orvosom helyett az apám lett volna. De nem szólaltam meg. - Daniel, olvaszd már fel azt a jeget! Menj utána!

Most már fejcsóválva, halványan elmosolyodtam, majd az oldalamból kilógó csövekre mutattam. Sóhajtva megrázta a fejét, majd elsétált egy pillanatra. Két nővérrel tért vissza. Pár fájdalmas mozdulattal kiszedték a csöveket, és a derekamat körülfogó kötéssel indultam el. Magamra aggattam egy köntöst, és felálltam.

- Daniel! - kiáltott utánam az osztályon dolgozó legfiatalabb nővér. Igazából sosem tudtam felfogni, hogy mit keres itt a vörös tincseivel, mégis folyton bebizonyította, hogy kétszer olyan ügyesen bánik a betegekkel, mint a többi dolgozó együttvéve. - Ne hősködj nagyon, csak az udvarra ment!

Intettem neki, majd sarkon fordultam. Szégyelltem magam. A kórház holnapra zengeni fog a kitalált szerelmi történetektől, melyek közül egy sem lesz igaz. Csak akkor fogják az igazságot megtudni, mikor búcsút intek a börtönszerű falaknak.

Mikor leértem az udvarra, Aria egy padon ült, az arcát az ölébe hajtva.

- Aria, ne haragudj! - mély levegőt vettem, és leültem mellé. Nem emelte fel a fejét. - Ne sírj, oké?

- Én.. én nem sírok. - jelentette ki bedugult orral, és vöröslő szemekkel. De már rám nézett. - Csak kiszáradt ott a fű, látod? Na, meg kell locsolnom, különben...

- Nézd, sajnálom, én csak... - egy pillanatig ki akartam mondani egy szót, amit eddig talán életemben csak egyszer ejtettem ki a számon, de aztán meggondoltam magam. Aria szavak nélkül is tudta, mit érzek.

- Tudom, Daniel! - a lábát leeresztette, és megértően nézett rám. - De neked kell tudnod, hogy azt nevezed halálnak, ha a tested eltemetik, vagy ha te magad temeted el a lelked. Megértem, ha nem jössz.. Talán hülyeség is volt az egész, nekem csak... meg kellett próbálnom, mert az igazság az, hogy...

- Veled akarok menni! - mondtam halkan.

- Az, hogy én... - éreztem, hogy valami fontosat akart mondani, de az én közlendőm most fontosabb volt.

- Veled akarok menni! - ismételtem meg magam hangosabban, határozottabban. - Vigyél el innen!

- Tessék? - csodálattal nézett rám. A szemében újra megcsillant valami ismerős fény, és hirtelen bennem is feléledt valami régi láng. Hallottam a hegyekről üvöltő szelet, éreztem a bőrömön a tenger hullámainak simogató érzését, és magam előtt láttam a hatalmas erdőségeket, de ezt nem kellett a lány tudtára adnom. Bólintott, én pedig csak annyit mondtam újra:

- Vigyél el innen!

Prológus

Daniel Saramego

Volt már valaha olyan álmod, amit mindennél jobban meg akartál valósítani? Amiért keményen harcoltál, és érezhetted is a siker édes ízét? De épp hogy csak elhúzták az orrod előtt a mézes madzagot, mert amint megrészegített a boldogság, mikor nem figyeltél oda, máris elillant? És már többé soha nem élhetted át, soha nem érezhetted a heves dobogást, ami egy álom beteljesülését jelentette...

Én harcoltam. Keményen küzdöttem az álmomért, hogy világutazó, kalandor lehessek. Engedélyeket szereztem, utánajártam mindennek, oltásokat szereztem a vírusok ellen, és sikerült. Sikerült felszállnom azzal a hőlégballonnal, ami az égig repült velem. Világot akartam látni. Felfedezni. Mindenem megvolt. Eljutottam az Eiffel toronyhoz, áthajóztam a Szuezi csatornán, egész Amerikát körbeutaztam. Az álmomnak éltem. Az őserdők, vagy sivatagok sem maradtak érintetlenek számomra. És talán pont ez volt a baj. Pontosan én sem tudom, mikor, vagy hol történt, de egy ritka, trópusi bogár mérge került a szervezetembe. A méreg rendkívüli idegi leépülést vonz maga után. Magyarázhatnám, hogy ez hogy gátolja meg a kémiai idegingerület-átvitelt a központi idegrendszerben, de szerintem egyszerűbb, ha annyit mondok, haldoklom. Az orvosok egy évet jósoltak, de abban a pillanatban, hogy ágyhoz kötöztek, én már halott voltam. Egy hónapja töltöm a mindennapjaimat a kórházban, hogy kísérletezzenek rajtam, és valamilyen gyógymódot találjanak, de az eddigi ismeretek szerint a betegség gyógyíthatatlan. Szép lassan építi le a szervezetem. Egy idő múlva a kezem is használhatatlanná válik majd, aztán a méreg megfoszt a járás képességétől is, majd szép lassan véglegesen leépülök. Eddig fizikailag teljesen jól vagyok, egyik tünet sem lépett fel, az orvosok szerint a sok utazás, az, hogy annyi helyen jártam, annyi éghajlati és földrajzi körülményhez alkalmazkodtam már, megerősítette az immunrendszerem, és a vírus csak szép lassan tudja kifejteni a hatásait. Ha nem vállaltam volna a kezeléseket annak reményében, hogy túlélem mindezt, még mindig szabad ember lehetnék. A baj nem is a testi, sokkal inkább a szellemi állapotommal van. Az, hogy soha nem érinthetem már a fák lombját, nem élhetem át a repülés szabadságát, vagy a száguldással járó adrenalint, halott emberré tesz engem. Egy kalandor ágyhoz kötözve semmit nem ér. A legjobb, amit tehetek, hogy bámulok ki az üres ablakon. Próbálok nem a halálra gondolni, de ez szinte lehetetlen. Nap, mint nap az jár a fejemben, vajon mi lehet utána. Egy másik személyként feltámadunk? Talán madár leszek. Egy szabad madár. Vagy a mennyben örök életünk lesz a szeretteink mellett? Vagy semmi, de semmi nincs utána, mert vége lesz mindennek. Minél többet gondoltam erre, az arcom annál beesettebb lett, a kedélyállapotom annyival romlott, és ha instrukció nincs a gyógyulásra, a szervezetemnek sincs annyi kedve harcolni a méreg ellen. Nem is volt több életkedvem, teljesen feladtam, beletörődtem a sorsomba. Legalábbis azt hittem, míg egy napon be nem toppant valaki, aki teljesen megváltoztatott bennem mindent...